Damien Hirst műveiben mindíg jelent volt a tragikum és a halál. Most sincs ez másként, a meglepő talán csak az, hogy a londoni Wallace gyűjtemény kék selyemtapétával borított termében látható új munkái kékben komponált olajfestmények.
Hirst korábban is jelentkezett festményekkel, azonban azokat – nem titkoltan – asszisztensei népes hada festette meg. Hirst csak néhány ecsetvonással egészítette ki őket. No Love Lost, Blue Paintings (Nincs elveszett szerelem, Kék festmények) című új kiállításán 25 új festményt mutat be, s ehhez a Wallace gyűjteményben bérelt helyet, melynek falain egykor a Lengyel királyság tulajdonában lévő festmények lógtak, közülük talán a legismertebb a rokokó szimbólumává vált Hinta című kép, Fragonard-tól. Ebben a közegben különösen erős kontrasztot képeznek Hirst koponyái, hamutartói, pillangói és más jól ismert motívumai. Lebegő Koponya című festménye egy Poussin művel, a Tánc az idők zeréjére című vászonnal került szembe. Az önreferenciákkal teli képeken gyakran megjelenik egy Francis Bacon festményire utaló rácsos szerkezet is. A katalógusban Hirst is megemlíti Bacont, akinek művei láttán szinte el akart távolodni a művészi pályától, mivel úgy vélte, Bacon már mindent megfogalmazott, ami a fiatal Hirts-et is foglalkoztatta.
A most bemutatott, 2006 óta elkészült festmények a vanitas lassan hat évszázados műfaját töltik meg új jelentéstartalommal. Hirst azonban valószínűleg nem csupán művei miatt lesz megkerülhetetlen a művészettörténetben, hanem sokkal inkább azért, mert újra és újra megszegi a művészeti közeg kialakult szabályrendszerét. Tavaly például galériáját megkerülve, már második alkalommal értékesítette műveit aukción, melyen rekordok dőltek meg, s ezzel párhuzamosan a másodlagos piacnak nevezett aukciósházak beléptek az elsődleges piacra.
Hirst legnagyobb „érdeme” ismét az, hogy a játékszabályokat felborítva, maga helyezi kontextusba képeit, ezúttal a galériák steril fehér falai helyett, egy rokokó gyűjtemény leggrandiózusabb termeiben.