Termékismertető és visszatekintés a digitális művészetek történetére.
Ahogy annak idején senki sem sejtette, hogy az 1450-ben működni kezdő első nyomdagép, az 1750-ben feltalált gőzgép, vagy az 1950-ben kifejlesztett tranzisztor milyen alapvetően változtatja meg az emberi életet, a 3D nyomtatás hatásait sem lehet előre megjósolni.
Sok művész számára fontos az anyaggal való közvetlen kapcsolat. Megrészegíti őket a festék és az oldószerek saját kipárolgásukkal keveredő illata. Imádják a vésés közben belélegzett kőport. Magányukban nyalogatják kerámiáikat. Szeretik, ha hegeket éget bőrükbe a lángvágóval darabolt, felforrósodott vas. Titokban meztelenül hemperegnek a vésőjük nyomán a padlóra hullott faforgácsok szőnyegén. Mások az ideát tartják művészetük lényegének. Az anyagokkal való foglalkozás kifejezetten untatja, gyakran undorítja is őket. Nem szeretnek bekoszolódni, igyekeznek megőrizni ujjaik bőrének tiszta puhaságát.
Ahogy a régi mesterek közül sokan, a sikeres kortárs művészek közül is többen asszisztenseikre, tanítványaikra, fizetett mesteremberekre bízzák műveik elkészítését. Ismeretes, hogy Andy Warhol telefonon instruálta a nyomatait készítő asszisztensét. Még azt is telefonon mondta meg neki, hogy milyen színű filctollal húzza körül az elkészült nyomat kontúrjait. Ő csak az aláírását helyezte saját kezűleg a képre, mert tudta, hogy a műgyűjtők elsősorban azért fizetnek. Jeff Koons olasz sírkőfaragókkal és üvegfúvókkal készíttette korai művei nagy részét, s most is büszke arra, hogy munkáit készülésük során nem érinti meg, azok realizálását teljes egészében munkáshadseregére bízza. Damien Hirst műveit is legtöbbször asszisztensei készítik. Az áprilisban letartóztatott és azóta is ismeretlen helyen fogvatartott Ai Weiwei művész egy egész kínai falu több száz lakóját foglalkoztatta a londoni Tate Múzeumban rendezett kiállításán bemutatott 100 millió, porcelánból készített napraforgómag egyenkénti kifestésére.
1978-ban, súlyos, krónikus pénzhiánytól késztetve egy Párizsban élő, műgyűjtőként ismert egykori magyar ávós meglátogatására kényszerültem. Akkoriban a fénymásolatok és a Letraset matricák voltak művészetem fő médiumai. A hihetetlenül gusztustalan, büdös, ronda, kellemetlen modorú pasas tökrészegen fogadott Párizs legelőkelőbb negyedében lévő palotájában. Megvásárlásra felajánlott munkáimat megvető mozdulattal félresöpörte, majd a padlóra köpött, a köpetet kígyóbőr csizmája sarkával szétkente a parketten. „Látod, művészkém, ez a művészet! A közvetlen kapcsolat az anyaggal!” – krákogta. „Börzsönyligeten él egy Brumi nevű művészbarátom. Csak egy lába van, a másikat valahol elveszítette a barom. Tőlem kapott mankójára támaszkodva ezzel az egy koszos mezítlábával olyan Madonnákat rittyent a tyúkól homokjára, hogy mind a tíz ujjadat megnyalnád utánuk! Na, ezt nevezem én művészetnek, nem ezeket a sokszorosított hülyeségeket, amiket hoztál.”
Átkom megfogant. A magyar műgyűjtő ugyancsak meglehetősen kellemetlen felesége látogatásom után nem sokkal pénzből dombot emelt a szalonjukban, a dombot benzinnel lelocsolta, meggyújtotta és ráfeküdt. Az egész palota – benne a paraszt-Madonna képek tucatjai – leégett. A tűz olyan nagy volt, hogy füstje a Szajna túloldalán, a helyszíntől légvonalban 5-6 km távolságban, a Saint Severin utcai lakásom közeléből is látszott.
Valamiféle szellemi kentaur lehetek, mert bár a műalkotások lényegének az ideát tartom, időnként szelíd örömet okoz számomra az anyaggal való óvatos, közvetlen kapcsolat is. Képzőművészi pályámat tusrajzok készítésével és nagyméretű, szürrealista olajképek festésével kezdtem az 1970-es évek elején. Akkoriban fa- és fémszobrokat is csináltam, ahogy a festményeimet, ezeket is paródiákként. Aztán meguntam, egyre feleslegesebbnek gondoltam a képírást, hosszú időre abbahagytam és a fluxus, a konceptuális művészet távolságtartó művelője lettem.
Egyre inkább foglalkoztatott a reprodukció problematikája, az eredeti és a másolat bonyolult kapcsolatrendszere. Magyarországon abban az időben a pártállam kontrollálta a másolóeszközöket. Bármiről hatnál több másolat készítéséhez hatósági engedélyre volt szükség. Ennél több kópia készítése tiltott, börtönnel is büntethető sokszorosításnak számított. Csak néhány Xerox fénymásoló gép állt a nagyközönség rendelkezésére, amelyeken jó pénzért lehetett okmányokat, írásokat, rajzokat maximum 6 példányban pocsék minőségben lemásolni, miután az illető személyi adatait megadva aláírta a kötelező űrlapot.
Hónapokig tartó extázist eredményezett, amikor emigrációm első állomására, Párizsba érve megtapasztaltam, hogy a szabad világban bárki, bármiről, akármennyi másolatot készíthet, ráadásul olcsón. A papírra dörzsölhető Letraset matricákat, betűket, építészeti szimbólumokat még Budapesten kezdtem el használni, de ott nagyon drágák voltak. Párizsban viszonylag olcsón hozzájuk lehetett jutni, de én még ezt is sokalltam. Napi rutinom része lett, hogy reggel első dolgom volt leugrani a Saint Severin utca és a Saint Michel bulvár sarkán kínálkozó művészellátó boltba, ahol tolvajnak öltözve alkalmanként tucatnyi Letraset lapot loptam, majd a Marseilles-t dúdolva kipogóztam az üzletből.
A Letraset szimbólumok és különböző méretű és színű ragtapaszok felhasználásával készült műveimet, naplóm illusztrációit fénymásolva sokszorosítottam és manipuláltam. Egyes másolatokat színes tussal, filctollakkal ki is színeztem. Lemezborítókat, plakátokat, szórólapokat is készítettem ezzel a módszerrel. Az ebben a néhány hónapos periódusban született munkáimat először az amszterdami Di Appel Galériában mutattam be 1979-ben, majd Ulay és Marina Abramović gyűjteményébe kerültek.
1984-ben, a kanadai Torontóban jutottam először számítógéphez. Az első Apple asztali gép fekete-fehér vonalas rajzok és szövegek korlátlan számú másolatainak gyártását tette lehetővé. Öt évig tartó munka után ebben az időben fejeztem be az Új Jeruzsálem 144 000 szobát mutató térképének készítését, amelyen mindegyik szoba helyét 10+12 szó (a 10 etikai és 12 esztétikai princípium) megfelelő kombinációja határozta meg. A térkép eredetileg tussal rajzolt, Letrasettel feliratozott részleteit fénymásolással sokszorosítottam. Az elkészült térkép közepére a város szuperstruktúráját modellező épületet ábrázoló számítógépes grafika került. A mű elkészülte után egy ideig nem foglalkoztatott a sokszorosítás problematikája. Újra rajzolni és festeni kezdtem. Megfogott a különböző színű sivatagi homokokkal, virágszirom őrleményekkel, korommal kevert shellak illata.
1986-ban, New Yorkban kezdtem számítógépet használni zenei kompozícióim készítése során. Akkoriban már elterjedt volt a sampling, a hangmintákból való zenei építkezés technikája, és a szintetizátorokat programozható sequencerrel vezérlő MIDI-technológia. Később már nem volt szükség külső szintetizátorokra, dobgépekre, samplerekre, az összes eszközből számítógépes alkalmazás lett, s maga a hangstúdió is virtuálissá vált. Azóta is többnyire a számítógépes technológiát alkalmazom zeneműveim megkomponálása, felvétele és előadása során.
Az 1980-as években jelentek meg a viszonylag olcsó, képek digitalizálására alkalmas scannerek Amerikában. Az egyre tökéletesedő Photoshop és egyéb képszerkesztő programokkal a gépbe bevitt rajzokat, festményeket, fotókat tetszés szerint tovább variálhattam, kombinálhattam. A digitális festészetet mindmáig művelem, ahogy meditációs célokból rendszeresen festek akvarelleket is, amelyek révén az anyaggal való közvetlen kapcsolatom is megmaradt. Gyakran előfordul, hogy akvarelljeimet digitalizálom és a legváltozatosabb képszerkesztő alkalmazásokkal mutálom tovább.
Csaknem négy évtizede készítek videó műveket – mozgó képeket. Több mint tíz éve videó munkáimat is számítógép segítségével, sokszor mások műveiből, felvételeiből vett idézetek, másolatok, minták felhasználásával szerkesztem össze. 1986-ban, New Yorkban vásároltam első, fekete-fehér számítógépes nyomtatómat. A vele készített nyomatok a szitanyomatokhoz hasonlóan raszteresek voltak. Az igazán jó minőségű, színes, nagyméretű digitális nyomatok készítése még ma is meglehetősen drága.
A 3D (sztereo) fényképezés első technikai megoldását Sir Charles Wheatstone angol tudós szabadalmaztatta 1838-ban. A 3D filmezést, televíziózást lehetővé tévő technológia 1936-ban történt kifejlesztése a plazmakutatásban és a nukleáris fúzió kutatása terén is jelentős eredményeket elért román fizikus, Theodor V. Ionescu nevéhez fűződik. A holográfia megvalósítása az Angliában élő, magyar származású Dennis Gabor (Gábor Dénes) fizikusnak köszönhető. Az első 3D filmeket az 1950-es években készítették Amerikában. Napjainkban váltak igazán népszerűvé. Ma már térhatású álló- és mozgóképek készítésére egyaránt alkalmas, mobiltelefonokba épített kamerákat is lehet kapni. A computer graphics (számítógépes grafika) kifejezést az amerikai Boeing repülőgépgyár tervezője, William Fetter használta először. Az első számítógépes animációt Ed Catmull és Fred Parke, az University of Utah kutatóinak Futureworld című, 1976-ban készített filmjében láthatta a közönség.
A keresztény Mennyország, az Új Jerusalem általam készített térképe egy négydimenziós (három térbeli és egy időbeli dimenzió koordináta-rendszerében szerveződött) várost ábrázol kétdimenziós síkban. Régen foglalkoztat az Időváros valós dimenzióinak megjelenítése, a 144 000, etikai és esztétikai princípiumok által determinált szoba téridőben történő megjelenítése. A digitális 3D animációs technológia erre lehetőséget ad, azonban az egyes szobák manuális megrajzolása még számítógép segítségével is rendkívül macerás, időigényes folyamat. Szakmájához valóban értő programozó kollaborátorra lenne szükségem, de eddig csak szakzsargonnal szédíteni próbáló, a legegyszerűbb programozási feladatok elvégzésére is alkalmatlan, nagyképű, óriási honoráriumokat követelő ifjú dilettánsokkal hozott össze a sors. Az Időváros számítógépes 4D modelljének elkészítése mellett kézenfekvő, köztes lépés lenne a szuperstruktúra valós, 3D makettjének elkészítése. Ezt, a digitális modell elkészítése után, a ma már viszonylag olcsón elérhető 3D nyomtatók valamelyike lehetővé tenné.
A 3D nyomtatás technikai megvalósításának kutatása a 20. század utolsó évtizedeiben kezdődött. A különböző megközelítésű technológiák az ezredfordulót követő években fejlődtek ki. Valós tárgyak 3D scannerek segítségével digitalizált modelljeinek háromdimenziós kinyomtatását, és a számítógépek segítségével kreált 3D virtuális modellek valós megjelenítését egyaránt lehetővé teszik az Amerikában és a fejlettebb európai országokban már meglehetősen elterjedt 3D nyomtatók. A nyomtatás során a nyomtatók kontrollálható vastagságú (felbontású) rétegekből építik fel az eredeti, bescannelt tárgy, vagy a digitális eszközökkel létrehozott virtuális forma megfogható, megcsókolható, megnyalogatható mását. Az egyes rétegek vastagságától (a felbontás finomságától) függ a másolat részletgazdagsága.
A legtöbb 3D nyomtató speciális, hőre lágyuló műanyagból nyomtat egymásra rétegeket, de olyan nyomtató is akad, amely kerámiából, papírmasszából, üvegből, szobrász-agyagból, sőt akár lézerrel megolvasztott, a levegőn megszilárduló fémekből is nyomtat. Nemrégen olvastam a hírt, amely szerint Amerikában már élő, emberi bőrt is tudnak platinahálóra nyomtatni. A legújabb 3D nyomtatási technológiák lehetővé teszik szabad szemmel láthatatlan, néhány nanométeres nagyságú tárgyak, vagy komplex, óriási pontossággal kapcsolódó, mozgatható alkatrészek nyomtatását is. Mikroszkopikus méretű elektrotechnikai alkatrészek, szubminiatűr gyógyászati eszközök, szervek, testrészek makettjei és gépalkatrészek is készíthetők nyomtatás útján.
A 3D scannelésnek és nyomtatási technológiának óriási jelentősége van az archeológia és a műtárgyak rekonstrukciója területén is. Sérülékeny leletek, műtárgyak tetszőleges pontosságú másolatait lehet gyakorlatilag bármilyen anyagból kinyomtatni, az eredeti tárgyak megérintése nélkül. Az új technológiában rejlő lehetőségek, az orvostudománytól kezdve a képzőművészetig a végtelenségig sorolhatók.
Évek óta folynak kutatások a gyakorlatilag bárki számára megfizethető árú 3D nyomtatók kifejlesztésére. Tudósok, művészek és hackerek szövetkeztek a feladatra. A RepRap nyílt forráskódú projekt célja egy olyan FOSS technológiájú 3D nyomtató létrehozása, amely saját magát is ki tudja nyomtatni. A fejlesztők eddig csak a műanyag alkatrészek kinyomtatásáig jutottak, de berendezésük hamarosan nyomtatott áramkörök és fémalkatrészek kinyomtatására is képes lesz. Ha tehát valaki hozzájut egy ilyen nyomtatóhoz, valamennyi barátjának nyomtatni tud majd róla egy tökéletesen működő másolatot.
Marius Watz, egy Brooklynban élő, Norvégiában született művész az asztali, MakerBot márkanevű 3D nyomtatókat gyártó vállalat első rezidense. A berendezés segítségével készített munkáit a berlini DAM Galéria mutatja be. Az egykori hacker, Brett Pettis és barátai, Zach Hoeken Smith és Adam Mayer hardware-, illetve web fejlesztők által két éve, minimális alaptőkével, de óriási kreatív energiával alapított vállalatnak ma már 32 dolgozója van. Terméküket otthon összeszerelhető kittekként árulják. A legdrágább változat 1300 $-ba, mostani árfolyamon számolva mintegy 260 ezer forintba kerül, a legolcsóbb 700 dollárért, kb 140 ezer forintért kapható. A MakerBot műanyag alapanyagból nyomtat, árának megfelelően eléggé alacsony felbontásban és méretben. Eddig 4500 kittet adtak el, a vállalat már jelentős haszonnal dolgozik.
A vállalat munkatársai a 3rd ward művészkollektívával kollaborálva rendszeresen rendeznek termékbemutatókat a Brooklyn Gowanus nevű negyedében lévő bemutatótermükben, ahol bárki ingyen kinyomtathatja és hazaviheti kedvenc tárgyának másolatát. A vállalat művész-rezidensei a MakerBot-ban rejlő kreatív lehetőségeket kutatják. Kyle McDonald például kívánságra kinyomtatja az érdeklődők miniatűr mellszobrát.
A MakerBot kifejlesztői kezdettől fogva a kreatív embereket vették célba termékükkel. A bárki által fejleszthető nyílt forráskód alkalmazása számukra természetes. A felhasználók ötleteiket, tapasztalataikat megoszthatják a vállalat Thingiverse nevű blogján. Így született a „botfarm”, a 18 3D nyomtató összekapcsolásának ötlete, amely a másolatok nagypéldányszámú, viszonylag gyors sorozatgyártását teszi lehetővé. Michael Felix designer több ezer csuklóspántot nyomtatott ki az összekapcsolt gépekkel, amelyeket egy zenei videoklip forgatásához épített óriási geodézikus dómjának összeszerelése során használt fel. John Abella saját tervezésű nyúlfejű műanyag sárkányt nyomtatott ki, a terméket játékboltokban akarja terjeszteni. „A feleségem barátnői különleges formájú sütemény szaggatókat rendeltek tőlem. Egy haverom arra kért, hogy nyomtassak neki egy teljes pingpong-asztalt. Sajnos az én olcsó, 700 dolláros masinám erre nem képes.”, mondja.
Ed Hebel mérnök egyetlen szál cigaretta tárolására alkalmas cigarettatárcát nyomtatott magának. „Nem mindig akarok egy egész doboz cigarettát vinni magammal, ha elmegyek valahová. Az ötlet kitalálása 20 percig tartott. Egy órával később már a zsebemben volt a cucc” – mondja. Új cigarettatárcája fényképét, a cigarettázás veszélyeire figyelmeztető megjegyzés kíséretében rögtön fel is rakta a vállalat blogjára. Rövidesen jelentkezett valaki egy nagyon ésszerű módosítási javaslattal, amelyet elfogadva Ed Hebel jobban záródó fedelű cigarettatárcát nyomtatott magának.
