A huszadik század elején szárnyat bontó absztrakt festészetben több törekvés élt együtt: az új világot építő marxizmus, a vizuális forradalmat hirdető formalizmus és az elvont képiséget kereső spiritualizmus. Az évtizedek folytán a marxizmus és a spiritualizmus háttérbe szorult, míg a megújuló formát ünneplő modernista vonulat diadalmaskodott. Legalábbis addig, míg a posztmodern ki nem fogta a szelet az ösztövér vizuális kísérletezés vitorlájából.Közben pedig a surranópályán olyanok érkeztek, akik mindvégig komolyan vették az absztrakt festészet spirituális oldalát, az ábrázolhatatlan szellemi létezők elvont megjelenítésének nagy huszadik századi leleményét. Ide tartozik a félig autodidakta Molnár László, akinek újabb festményeit a Budapest Galériában láthatja a közönség. (Szintén ide sorolható névrokon mentora, a hermetikus absztrakció nagymestere, Molnár Sándor.) Molnár László a hatvanas években még a neoavantgárd Zuglói körön belül feszegette a franciás lírai absztrakció kereteit. Több évtizeddel ezelőtt talált rá az isteni tökéletességet tükröző képalkotás keresztény szimbólumára: a torinói lepelre. Molnár a vászonra szöveteket applikál, ragasztóvak kikeményített, meggyűrt rongyokat, tépett szélű gézdarabokat és a széthasított anyagot összekötöző zsinórokat. Az enyhén három dimenziós felületeket vad és expresszív ecsetnyomokkal borítja, a formák dekoratív rendje helyett csakis a nyers színkontrasztok lüktető erejére összpontosítva. De a főszereplő kolorit mellett néha-néha a rajzosság is szóhoz jut: az absztrakt színfoltok között olykor emberi alakok sejlenek fel. Egészen pontosan Krisztus erősen kubizált és leegyszerűsített testrészei, a szenvedéstől megfeszülő nyaki inak, a kereszten lehajtott fej vagy a görcsös gumóba hajló térd. Molnár régi vágású absztrakt festményein ugyanis a jézusi szenvedéstörténet jelenetei játszódnak újra, a vad színgesztusok, a jelzésszerű tört vonalak és a meggyűrt leplek között.
Budapest Galéria
2008. július 17. – 2008. augusztus 24.