Georg Baselitz a II. világháború utáni német festészet meghatározó alakja. Műveiből retrospektív kiállítást mutat be a londoni Royal Academy, melynek Baselitz tiszteletbeli tagja. A több mint 60 festmény mellett rajzokat és szobrokat is tartalmazó kiállítás ötven évnyi életművet ölel fel. Baselitz neo-expresszionista művei mögött a két Németország közötti feszültség húzódik meg búvópatakként.

Az Olaszországban élő művész nemrégiben úgy nyilatkozott, hogy soha nem tudott „megszabadulni” Németországtól és német identitásától, ennek megfelelően műveinek legkülönfélébb interpretációiban szintén megkerülhetetlen Németország XX. századi történelme és a hidegháború korszaka.
Baselitz fejjel lefelé fordított monumentális figuratív képei a művész kézjegyévé váltak, az eljárás célja pedig nem más, mint a mű tárgyának és jelentéstartományának elkülönítése. A fejtetőre állt világ motívuma az egész életművön átvonul.
Míg a 60-as években műveiben mindegyre a háborús pusztítások nyomai bukkantak fel a művészt inspiráló „art brut” átütő erejével, a 80-es években képi világát tovább csupaszította és az ún. „primitivizmus” felé mozdult el. Ebből a korszakból származnak hatalmas fából faragott, nem ritkán színesre festett büsztjei, torzói és a roncsolt táblaképek, melyek felületén mintha késsel vett volna üldözőbe valamit. A kiállítás első és egyben utolsó termét az a szobor dominálja, amely náci karlendítésre emelt jobbjával hatalmas vihart kavart az 1980-as Velencei Biennálén.
A 90-es években Baselitz korábbi képeit kezdte feldolgozni „Remix” alcímmel. Ám míg az újrafeldolgozott képek eredetijét látszólag valami visszafoghatatlan erő és düh inspirálta, ismételt megfestésük csupán ujjgyakorlatnak tűnik. A kiállításrendezés szempontjából viszont az „újraképek” megjelenése szerencsés, mert az életművet önmagába záródó egységként tűntetik fel, s a látogató késztetést érez, hogy az utolsó teremből ismét az elsőbe sétáljon, hogy a kronologikus kiállítás termeiben felkutassa az újrahasznosított képek eredeti kontextusát.