Ha gombnyomásra törölni tudnánk egy évtizedet a memóriánkból, talán Dachau is bájos és patinás művészvárosként jelenne meg képzeletünkben.
Ahol a nagybányai hegyoldalakhoz vagy a szolnoki alföldi tájhoz hasonlóan, a monoton, barnás-zöld árnyalatokba burkolózó lápvidék lenne a város festői attribútuma. Nem így történt – a 19. század végén alapított dachaui művésztelep képét felülírta a történelem, s a mentés másként gombra kattintva visszavonhatatlanul bemetszett idegeinkbe egy egészen másfajta képet. A művészet azonban még az ilyen megbélyegzett helyeken is képes újraéledni és működni. Szentendrén a Művésztelepi Galériában dachaui kortárs művészek feszegetik és pozicionálják újra a városukról kialakult képet.
Dachaut a 19. század végén fedezték fel a Münchenből kirajzó művészek, akik itt hozták létre laza szerveződésű művészkoloniájukat. Megalapítottak egy magán festőiskolát is, ahol nagy számban képeztek női festőnövendékeket. 1944 után a művészet fonalát nem lehetett könnyű felvenni, a hely nyomasztó szellemét nem lehetett egyszerűen elhessegetni. Mégsem várható el a művészektől, hogy évtizedeken át csak a múltra reflektáljanak! Ám az is gyanús lenne, ha nyomokban sem fordulna elő némi múltidézés. A szentendrei kiállítás finoman lavíroz a két véglet között, feldolgoz és elvonatkoztat, kellő arányban. Műfaji megoszlás szerint is minden a helyén van: egy kis szobrászat, két szegletnyi installáció, egy pár grafika, néhány monumentális, színes-szagos olaj-vászon, végül egy videómű, hogy biztosan a 21. században érezzük magunkat.
Érdekes, hogy pont ez utóbbi vállalkozott legdirektebb módon a hídácsolásra múlt és jelen között. Johannes Kral egy klasszikus 19. századi dachaui zsánerképből indítja pörgő animációját. A vibráló, szaggatott képsorok és a felvillanó szimbólumok végigvezetnek a teljes 20. századon, a II. világháború idején darabjaira hulló képek és szétfolyó színek végül újra összeállnak.
Nina Märkl wolframszál vékonyságú vonalakkal rajzol idegvégződéseket, lecsupaszított embertorzókat, karmokban végződő emberi végtagokat. Ugyanebben a teremben kapott helyet Agnes Järsch meglepően groteszk installációja is: fehér műanyag emberi szívek hevernek a bűnbeesés rozsdamarta bronz almái között (Csendélet gyümölccsel). Hasonlóan erőtlen, vagy inkább megfelelő kontextusából kiragadott, Katrin Schürman Kenyeret a világnak című műanyag pálcákra ültetett kukoricatáblája. Wolfgang Sand egészen más világot idéz elénk erotikával és iróniával fűszerezett vérbő szobraival és vázlatrajzaival. Monika Siebmanns puritán és fegyelmezett térplasztikáinak figurái a maguk mögött vonszolt árnyaknak szeretnének végleg búcsút inteni. Talán sikerül nekik… A művészet mindenesetre ezúttal is jobb nagykövetnek bizonyult, mint egy sereg hét nyelven beszélő diplomata.
Az Art Fair orosz standja után, ezt a kiállítást is érdemes megnézni, hiszen nem mindennapos, hogy a nemzetközi kortárs művészet házhoz jöjjön. A szentendrei Művésztelepi Galéria az európai művésztelepeket összefogó EuroArt tagja, így a jövőben is számíthatunk hasonló nemzetközi seregszemlékre.
Szentendrei Régi Művésztelep Galéria
2010. november 13. – 2010. december 13.