A Népszabadság április 30-ai számának hétvégi mellékletében Kétféle magyar világhír címmel megjelent cikkből, annak – megítélésünk szerint kiemelten fontos gondolatait idézzük.
… Hantairól jut eszembe: gyakori panaszunk, hogy minket nehezen fogad be a világ. Hadd kérdezzem meg tisztelettel: vajon nem lehetne-e azzal kezdenünk, hogy Magyarország szervesen befogadja a Nyugaton élő magyarokat? Vajon van-e remény arra, hogy itthon egyszer egy olyasfajta reprezentatív kiállítás nyíljék, amit a nyugati magyarságnak szentelnének? Micsoda meglepetések érnék önöket. Csak úgy találomra: Hantai mellett megismerhetnék Huszár Vilmost, Szenes Árpádot, Kolos-Váry Zsigmondot, Nemes Endrét a festők, Csáky Józsefet, Beőthy Istvánt, Prinner Antalt, Miklós Gusztávot, Schöffer Miklóst, Hajdú Istvánt, Kemény Zoltánt a valóban Európa- és világhírű szobrászok közül, vagy Breuer Marcellt, egyikét azoknak, akik megújították a modern építőművészetet. Vajon ki ismeri a nevét annak az Albert Pálnak, aki szerintem a ma élő legkiválóbb tudora a modern magyar és világirodalomnak, aki Párizsban a legtöbbet tette Krúdy, Karinthy, Kosztolányi, Szentkuthy, Mészöly franciaországi megjelenéséért, aki tanulmányaiban olyan vesébe látó ráérzéssel állt ki a hazai hivatalosságot messze megelőzve a pályakezdő írótehetségek, Esterházy, Konrád, Nádas, Krasznahorkai mellett, aki olyan felülmúlhatatlan szépségű stílusban ír magyarul, mint itthon nagyon kevesen, és aki már régóta Kossuth- vagy Széchenyi-díjat érdemelt volna, de 70. évéhez közeledve semmiféle említésre méltó elismerést sem kapott. Márai egy hosszú életen át sem jutott el a nemzetközi elismerésig, és ha nincs egy emigráns magyar, Pressburger György, aki olaszra fordította és ráirányította a világ szemét, akkor máig sem kezdenék őt jelentős íróként megismerni Európa-szerte. Ne vegyék, kérem, túlzásnak, ha azt mondom: a világhoz kapcsolódó és az összmagyarsághoz fűződő kulturális viszonylatainkban mindent, de valóban mindent új alapokra kellene helyezni!
Ceterum censeo, – mert hát az Európával történendő mélyebb összekapcsolódásunkról van szó –, hasonló parlamentbeli összejöveteleken immár negyedszer rontok ünnepet. A Horn-kormány idején kétszer elmondtam, az Orbán-kormány idején, amikor is meghívást igen, de szót nem kaptam, írásban ott hagytam: Párizs fiatal demokráciánk talán legnagyobb magyar kultúrbotrányának színhelye. Egyik nagykövetünk 3 millió dolláros rezidenciavásárlása után (az épületet érdekes módon több mint tíz év elteltével, az általános ingatlanár-növekedés ellenére ma kb. a feléért lehetne eladni), egy másik nagykövetünk, a volt miniszterelnök jó embere, aki a diplomáciához csipetkét, a kultúrához semmit sem értett – nem lévén neki megfelelő ez az említett önálló, elegáns kertes villa – elfoglalta a nagykövetség félmilliárd forinttal éppen rendbe hozott háromemeletes palotáját –, azt nevezte ki saját rezidenciájának, és a diplomatákat átrakta a Magyar Házba, egy mellékutcába lévő épületbe, amelyet még Klebelsberg Kunó vett meg kulturális összejövetelek céljaira.
Ezt a Magyar Házat már-már eszelős inszisztálásomra a Horn-kormány kezdte el Collegium Hungaricummá átalakítani, 100 millió forintot költött rá, és az Orbán-kormány sem állította le, ellenkezőleg, további 80 milliót utalt át: egy tíz, duplaágyas, fürdőszobás, külön konyhás lakószobából álló, könyvtártermes, tornatermes épület szolgálhatna tudósok, írók, művészek, kutatók, ösztöndíjasok otthonául, és immár hat év óta több száz értékes magyar ember, a magyar–francia, a magyar–összeurópai kapcsolatok jelenlegi és jövőbeli követei és nagykövetei lettek megfosztva kényelmes, olcsó vagy ingyenes párizsi tartózkodástól – egyetlen ember és a mögötte álló politikai erők önkényének következtében. Tizenkét nappal az Európai Unióba történő belépésünk előtt az unió egyik alapító hatalmának fővárosában és kulturális centrumában, Párizsban ma a Magyar Köztársaságnak igazából nagykövetségi épülete sincs és Collegium Hungaricuma sincsen!
Messziről jött ember egyik szeme sír, a másik nevet. Sír, mert olykor a legtöbb bajt azok okozzák, akiket a nép azért tart el, hogy a legfőbb jón munkálkodjanak. Nevet, mert utolsó leheletéig bizakodó, és tudja azt is, hogy minden mulandó – élet, rang, cím és kegy, bűn és erény, de leginkább ő maga, aki nemcsak javaslatait, terveit, vágyait, hanem bosszúságait is hátrahagyva, a VISA-kártyájával mégiscsak magyarként és európaiként fogja kifizetni az obulusát – takarékos ember lévén retúrjegyet nem vásárolva – Kháron ladikjára.