Dias & Riedweg: Possible Archives

A koppenhágai Nikolaj Kunsthal már önmagában is érdekes intézmény: hasonlóan a budapesti Kiscelli Múzeum kápolnateréhez, Koppenhága harmadik legrégebbi temploma is kortárs kiállítótérként funkcionál az 1980-as évek óta. A múzeum legújabb kiállítása Dániában először mutatja be a neves brazil-svájci művészpáros, Mauricio Dias és Walter Riedweg munkáit. Videóinstallációik középpontjába a marginalizált csoportok lokális történetei kerülnek. A két művész 1993 óta dolgozik együtt, hogy – miként ők fogalmaznak -, mindig „a Másikkal való találkozásuk” különböző formáit rögzítsék.

A kiállítótér alsó szintjén látható a 12. Documentára (Kassel, 2007) készült Funk Staden című nagyméretű videóinstalláció. A nyolcszögű formába rendezett képernyőkön első látásra két teljesen különböző film részleteit látjuk. Egyfelől a Rio de Janeiró-i favellák zene- és tánckultúrájába, az úgynevezett „funk arioca”-ba nyerhetünk bepillantást, amely a nyílt és explicit dalszövegeiről, kihívó, erotikus koreográfiájáról vált ismertté. Ezek a képek kerülnek párhuzamba, sőt mosódnak egymásba a Kassel közelében, Hombergben született Hans Staden egykor világhíres 1557-es könyvének (Brasilien – Die wahrhaftige Historie der wilden…) lapjaival. Ez a fametszetekkel gazdagon illusztrált „útikönyv” tudósított elsőként Brazília indián őslakosairól, akiket primitívnek állított be.

A rituális ünnepségeket megörökítő fametszetek a kortárs táncmozdulatokkal kerülnek ütköztetésbe. A mű legtalálóbb eleme az a nem túl bonyolult, de hatásos ötlet, hogy egyik esetben a hármas installáció közepén, máskor a két oldalán a képernyő valójában tükörlap. Így megsokszorozódnak és láthatóvá válnak a mögöttünk lévő képek és mi magunk – akár kívülállásunkon keresztül is – ezen ismeretlen világ részévé válunk. Ahogy a táncosok, a fametszetek és a riói táj közt saját tükörképünkkel nézünk szembe, furcsa kontrasztba kerülünk a színes és mozgó tömeggel, a lüktető zenével. A mű akkor válik különösen izgalmassá, amikor a falszövegből megtudjuk: a táncosok a művészek kérésére saját koreográfiájukból kiindulva és lényegében ahhoz hűségesen, de Staden kilenc fametszete által „inspirálódtak”. A két jelenség összekapcsolása ilyen módon Európa kulturális dominanciájának kérdésességét, a kolonializmus mai napig tartó hatásának problémáját vetheti fel. Másfelől e nagyrészt ismeretlen tradíció megmutatása és annak Staden munkájával való párhuzamba állítása azt sugallhatja, hogy a „Másik”, jelen esetben a riói szegénynegyed lakóinak marginalizálása továbbra is létező jelenség, a brazil társadalmi rétegek közti szakadék egyre hatalmasabb. Ugyanakkor az, hogy saját maguk táncolnak az őseiket „leminősítő” rajzok alapján talán mégis ezen előítéletek újragondolását, felülírását segíti elő, és a projekt hatására a favellák lakóinak identitásképe is reflektáltabbá válhat.

Saját halál – Velencében

Az emeleten található Tutti Veneziani című installáció az 1999-es Velencei Biennáléra készült. A két művész olyan jelenségre hívta fel a figyelmet, amelyet a Biennálé sodrásában hajlamosak vagyunk elfelejteni: a város valódi lakóiról készítettek filmet, akik a velencei „díszletek” közt háttérbe szorulnak. Harminchat velencei „őslakosnak” saját halálát és annak élményét kellett elképzelnie és a művészeknek egy interjú során elmesélnie. Ez a bizarr helyzet felidézheti Nicolas Roeg 1973-as Ne nézz vissza című filmjét, amelyben a téli, és turisták által immár elhagyatott Velence az elmúlás városává válik, és ahol a főhős egy ponton saját halálát és temetését vizionálja. A videóműben először hosszúnak tartó perceken át a legkülönbözőbb társadalmi osztályból kiválasztott velenceiek – a paptól a vendégmunkáson keresztül a szakácsig – munkaruhába való átöltözését láthatjuk, és amint ennek a mindennapi, ugyanakkor rituális szertartásnak a végére érnek, hallhatjuk a külön felvett, elképzelt rövid történeteiket saját halálukról, mely Nádas Péter hasonló című művét is eszünkbe juttathatja.

Az intim hangulatot a szűk beállítások és közelik fokozzák, amelyek részletesen időznek el a cipő befűzésén vagy egy ing begombolásánál. Ugyanakkor ez a fajta átváltozási folyamat a láthatatlan szereplők Velence „színpadára” való fellépését is jelentheti – az ajtó és a kilincs jelzi ezt a videók elején – a magánszférából a publikusba való váltást.  Minél tovább nézzük a jeleneteket, annál inkább zavarba ejt a furcsa kíváncsiság: egyre inkább a jelenet vége kezdi foglalkoztatni a nézőt. Találgatjuk, mi fog történni. Milyen új, de továbbra is őszinte vallomást hallunk, melynek ereje egyszerűségében, tömörségében rejlik. Mindez kísérteties hatással párosul, mintha ezek az emberek a jövőből szólnának hozzánk, egy olyan tapasztalatot adva át, amelyet senki sem lehet képes szavakba önteni. Dias és Riedweg ebben a műben a Biennálé közönségét saját önkéntelen elnyomásukkal szembesíti, és a nem mindennapi kérdésfelvetés következtében az alkotás nem csak Velencében működik.

A Juksa című kétcsatornás videóinstalláció a testi érzékelésen keresztül, a bőrön át kezd hatni ránk: ahhoz hogy beüljünk a székbe és meg tudjuk nézni a filmeket, a terembe borított homokon kell keresztülvágnunk. Míg a hátsó vásznon gyönyörű tengerparti tájat és fodrozódó hullámok közelijét láthatjuk, addig az elülső videóban a mindössze pár lakost számláló norvég sziget, Sorfugloya lakóival hallhatunk interjút. Az idős emberek életét és visszaemlékezéseiket bemutató intim és visszafogott beállítások egy archív, 1973-as tévéinterjúval vannak összevágva, amelyben szinték ők nyilatkoznak, abban az időben, amikor a falu gazdasága még prosperált és nem hagyta el mindenki a ma már teljesen érintetlennek tűnő szigetet. A lírai installációban, melyben a légies elemek és a víz dominálnak, az emlékezés folyamata kerül előtérbe, és leginkább a világtól szinte teljesen elzárt közösség szomorú emlékművének tekinthetjük.

Hideg történetek

A kiállítás utolsó munkája Dias és Riedweg legújabb műve, amely a Cold Stories címet viseli. Itt a hidegháborús évek átfogó képét igyekeztek bemutatni, amelyhez az installációkon kívül négy bőrönd tartozik, bennük kulcsfontosságú politikusok, mint Che Guevara, J. F. Kennedy, Mao Ce-tung és Hruscsov marionettfiguráival. Mögöttük kisméretű képernyőkön láthatjuk, amint egy brazil bábjátékos mozgatja őket és noha az ironikus gesztus működik, a kiállítás többi, finoman felépített alkotásához képest a politikai manipuláció ilyen direkt ábrázolása kissé erőltetettnek tűnik. Szerencsésebb megoldás a híres politikai beszédek kiragadott részleteinek eltorzítása, amely a korabeli popzenével keveredik és az egész teret betölti. A hajdani híres szlogenekből – ahogy a művészek egy interjúban fogalmaztak – „kakofón ismétlődés” válik, esetlegességüket és céltalanságukat hangsúlyozva. A bőröndök mellett található négy csatornás installációban a Juksához hasonlóan szintén az archív anyagok kerülnek előtérbe – babzsákba huppanva nézhetjük a kissé képernyővédőre emlékeztető munkát, amelyen buborékokban elevenednek fel majd tűnnek el korabeli reklámok, sztárok portréi és egyéb, propagandisztikus képek. A hipnotizáló jellegű hatás sokáig a képernyő elé szögezi a nézőt, azonban mégsem kerülünk sokkal közelebb a hidegháború vizuális kultúrájának megismeréséhez. Ennek ellenére a Possible Archives izgalmas, az életmű több, különféle szegmensét felmutató kiállítás, amelynek különös aurát ad a Nikolaj templomtere, ahol remekül érvényesülnek a térbe szervesen illeszkedő, nagyméretű videóinstallációk.

Fotók: Lea Nielsen 

Dias & Riedweg: Possible Archives, Koppenhága, Nikolaj Kunsthal, augusztus 18-ig.