A londoni Hayward Galéria új kiállítása Laughing in a Foreign Language (Nevetés más nyelven) címmel a humor univerzális nyelvét vizsgálja 30 művész munkáinak tükrében, a kiállítás azonban inkább arról győz meg, hogy a humor nem lépi át túl könnyen az országhatárokat.Julian Rosefeldt Clown című videójában egy klasszikus piros orrú túlméretezett cipőjű bohóc lépdel tanácstalanul egy brazil esőerdőben. Az elveszett, kontextusából kiemelt figura a kiállítás analógiája is lehetne, hiszen a néző is nehezen talál fogodzót abban a kulturális sűrű erdőben, amiben a kiállításon találja magát.
A koreai Gimhongsok nagyméretű plüssálatokból építette fel a Brémai muzsikosok állatpiramisát, miközben azt próbálja elhitetni a látogatóval, hogy az állatfigurákban mexikói emigránsok rejtőznek és azt, hogy a mű nem érint társadalmi és politikai kérdéseket. Gimhongsok kínos műve a tárlat egyik első látnivalója – nem túl szerencsés és nem is ígéretes felütés. A szarvasbőrbe bújt Marcus Coates Journey to the Lower World (Utazás az alvilágba) című videója egy Liverpooli toronyházban tartott jakut sámánok technikáit követő rontás-űző szertartás dokumentációja. A kultúrák Coates műveiben történő ütköztetése sokrétű performansz és kommunális akció, humor címszó alatti prezentálása indokolatlanul leszűkíti az értelmezést és szinte „lebutítja” a művet. A Chapman testvérek Hogart metszeteket dolgoztak át. Az eredeti figurák arcát felülíró maszkok és rajzfilm-figurák egy korábbi hasonló Chapman-féle Goya átiratról ismerősek, itt a humor legfeljebb abból adódik, hogy a brit sztárművészek nem tudnak túllépni az árnyékukon. Nedko Solakov falra írt graffiti megjegyzéseinek többsége a kiállítótérre reflektál, a művész jól ismert könnyed stílusában, a közeg azonban ezt a művet is mintha gyengítené. Olaf Breuning Home 2 című videójában Borat-ként fedezi fel Afrikát, álnaiv idegenvezetőként kalauzolja a nézőt, és oszt 20 dollárosokat egy szeméttelepen az ott guberáló gyerekeknek. Doug Fishbone kis műanyag szerkezetei gombnyomásra vicceket mondanak, melyek többsége azonban nem éppen PC-humor, a zsidó és szexista viccek aligha adnak okot önfeledt nevetésre, talán a művész is inkább görbe tükörnek szánta.
Egy humorról szóló kiállításnak persze nem kellene feltétlenül nevetést fakasztania, de a kínos művek ilyen nagy százalékban való megjelenése az erősebb, érvényes alkotók hatását is gyengíti, olvasatukat beszűkíti.