Kurázsi (Courage)
német film, 2021, r.: Aliaksei Paluyan
A Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál programján,
nov. 15. és 21. között online is megtekinthető

A dokumentumfilm vége felé, az egyik szereplő, akinek az életét követjük a belarusz forradalom tavaly nyári-őszi napjaiban, és aki nem mellékesen a lényegében földalatti működésbe kényszerült Free Theatre színész-rendezője, Pavel Haradnitszkij otthon, felmosás közben a színház esélyeiről töpreng. Nem az a fontos most – gondolja egyrészt, hiszen a lényeges dolgok Minszk és más városok utcáin, terein zajlanak, szinte idő sincs feldolgozni a történéseket, nemhogy érvényes formát találni a reflekszióknak. Másrészt azt is gondolja, hogy a színház mégiscsak felértékelődik, mert a közösség, az értelmezés és a feldolgozás helyszíne, és előbb-utóbb újra fontossá lesz. Csak hát, ki marad? Lesz-e közönség és lesznek-e alkotók? Ezt már a néző kérdezi magában, miközben a Kurázsi (Courage, 2021) című dokumentumfilmet nézi.

A Verzió fesztivál Parrhesia: Az igazság ideje elnevezésű szekciójában futó, az idei Berlinálén debütált film a tavaly augusztusban kitört belarusz tiltakozások, azaz sokkal inkább forradalom egy bizonyos nézetét adja: a belarusz művészeti ellenállás egyik fontos csoportja, a Free Theatre néhány tagjának életén keresztül. Maryna Jakubovics, Pavel Haradnitszkij és Denisz Tarasenka állnak a fókuszban, de nem mondhatni, hogy a film róluk szól. Legalább annyira szól a színház csapatáról, amely a neten tartja a kapcsolatot a londoni emigrációban élő vezetőjükkel, így érkeznek a próbán az instrukciók, így szervezik meg a jogi segítséget, amikor a társulat tagjait letartóztatják, így derítik föl a menekülőutakat a lengyel vagy ukrán határ felé. Próbálnak real time reflektálni arra, ami történik, félunderground játszóhelyük minden este megtelik, és minden gesztusuk, mondatuk új értelmet nyer, másképp rezonál ebben a helyzetben. Ugyanennyire szól a film a minszkiekről. Akik augusztus 9. után fehér pólóban és virágokkal indulnak el minden délután tüntetni, és akik – ez az utcai felvételeken is jól látszik – valóban többszázezren jelentek meg a rezsimmel szemben. A nőkről, akik várják a híreket az Okrestina fogház előtt, akik a megölt hozzátartozóik fotóival állnak sorban a járdák mentén 1996-ban és most is, a férfiakról, akik a felsorakozó, maszkos rendőröknek érvelnek, hogy ne hajtsák végre a népellenes parancsokat. Esküt tettetek! Ne lőjetek a gyerekeinkre! – mondják, torokszorítóan ismerősek ezek a képek, a rendőrpajzsok előtt beszélő, érvelő, ágáló civilek, akik a mindenkori tiltakozások során, minden városban, minden rendőri erővel szemben feltételezik, hiszik, hogy a páncélok mögött és sisakok alatt lennie kell léleknek, és ha van lélek, akkor van lelkiismeret is, amely megszólítható. A film finoman érzékelteti a forradalom első napjainak dinamikáit is, van olyan rendőr, aki virágot tűz a pajzsára, vannak osztagok, amelyek elvonulnak és ha nem is dezertálnak, de nem hajlandók ütni-vágni az embereket. A kamera a szemeket keresi, a fiatal rendőrök tekintetét és az anyákét, apákét.

A hatalom aztán persze magához tér és nem válogat az eszközökben. Brutalitást keveset mutat a film, az az egyetlen, kegyetlenül véresre vert tüntető, akit látunk, épp eleget villant fel „Európa utolsó diktatúrájának” embertelenségéből – nem szükséges több vér, a fenyegetettség légköre annál inkább átjön. A reménykedésé is, hiszen elképesztő tömegek vannak az utcán, meg a lassú beletörődésé is: ezt is leverik, megint, mint mindig. Mint 2010 decemberében, mint 1996-ban, a Minszki Tavaszon. Denisz beszélgetése a munkahelyén, az autójavító műhelyben, az ex-katona kollégájával meglehetősen tanulságos. Majd ha polgárháború lesz, akkor jövünk, akkor harcolunk az országunkért, ami nem Lukasenka országa – mondja a kolléga, hogy megindokolja passzivitását, miért nem megy ki este tüntetni. De hát polgárháború nem lesz. Lassú ellenállás lesz, amíg el nem enyészik. Belarusz ma a hírekben azzal szerepel, hogy Lukasenka a túszait, szír, afgán menekültek ezreit irányítja a lengyel határra, hogy határvillongásokat provokáljon. Pedig egy éve sztrájkokról, naponta ismétlődő tömegtüntetésekről, az ellenzéket vezető bátor nőkről szóltak a híradások, még az a Kelet-Európában, meg másutt is ritkán látható csoda is megvalósult, hogy értelmiség és munkásság (ne feledjük, Belaruszban még kvázi szovjet típusú nagyipar létezik) egymásra talál és azonos módon mozdul, azonos nyelven szólal meg.  

A film nem fogalmaz meg és nem sugalmaz semmit arról, hogy valójában mi történt és mit kellett volna tenni, és mi a művészek szerepe, dolga egy ilyen helyzetben. Mert nincs külön szerepük. Az a szerepük, mint bárkinek, hogy mennek és tüntetnek, jelen vannak, Denisz, Maryna és Pavel így is fogják föl. Két tüntetés között pedig próba és előadás, majd hazamennek és ellátják a családjukat, keresik az eltűnteket, letartóztatottakat, miközben végig tépelődnek, meddig lehet még kimenni a tüntetésre, meddig lehetséges még élni ebben az országban, meddig lehet még szó művészetről, meddig érvényes és honnantól reménytelen. A társulat maradék tagjai végül számot vetnek az emigrációval – a film valahol itt ér véget –, a három főszereplő utóéletéből tudható, hogy ezt választották, Pavel a letartóztatása, majd szabadulása után emigrált Kievbe, Denisz jelenleg Varsóban van, Maryna csupán három nappal a Ryanair-botrány és a légügyi korlátozások előtt döntött a távozás mellett. És mielőtt okos dolgokat kezdenénk mondani arról, hogy az emigráció lehetősége hogyan stabilizálja a rendszert, meg arról, hogy mit tehet egy Free Theatre nevű csoport a free világban, és mit jelent az, hogy free, meg arról, hogy ha mindenki elmegy, akkor ki marad, érdemes arra gondolni, hogy ami elől elmentek, az a tényleges életveszély. Meg érdemes arra is gondolni, hogy a menni vagy maradni mennyire nem csak az ő problémájuk itt, Kelet-Európában. Meg arra, hogy nekik volt egy forradalmuk.