Nemes Csaba: Alakváltás
Kurátor: Petrányi Zsolt
Pécs, M21 Galéria, november 28-ig
A kiállítás első, nagy termébe lépve a látogató talán kissé meglepődve nyugtázza, hogy a tárlat címe nem puszta metafora, Nemes Csaba művészete tényleg alakot váltott. A tizenhárom eltérő méretű, csak az akromatikus színek tónusait használó non-figuratív kép Grayscale címmel az elmúlt két évben készült. Szinte már sóhajtanánk is, magunkra öltve a kötelező komorságot, hogy persze, e vészterhes időkben legjobb a szürke, de a kiállítást végignézve kiderül, hogy erről szó sincs; s ha már kiderült, mert megértettük, akár mi is felderülhetünk a távolról sem borongós válogatás láttán. De haladjunk sorban.
Nemes Csaba eddigi pályájának sokféle „alakváltását”, témáinak és megközelítéseinek változatosságát Petrányi Zsolt kurátor tematikus rendbe szedi, és ezeket mint az identitáskeresés útjának állomásait értelmezi a néző számára. Az identitás mellett az alakváltást adja meg a kurátori leírás a kiállítás másik szervezőelvének, amelyet nem formailag vagy mediálisan határoz meg, hanem finom utalással a társadalmi, politikai világunkban bekövetkező, a modernitáshoz való korántsem egyértelmű viszony változásaiként. Tehát a látogató elsősorban tematikus válogatásra számít a bejáratnál, hogy Nemes eddigi pályájának motívumain vezet majd végig a tárlat. Ezt persze meg is kapjuk, de ennél sokkal többet is.
A festészet lehetőségéről, s hangozzék bár patetikusan, méltóságáról szól leginkább a kiállítás; hogy bár figyelje korát lankadatlanul a művész, és bár reagáljon élesen ott, ahol úgy érzi ez elháríthatatlan dolga, a festészetben mégis az a döntő, hogyan és miért éppen úgy kerül a festék a vászonra. Nemes itt kiállított művei is persze nagyrészt korképek, annak ellenére, hogy a talán legismertebb társadalomkritikus munkái, a videóanimációk nem kerültek be a válogatásba, se mozgókép, se tisztán rajz(sorozat) nem lett annak része. Ez egyben azt is jelenti, hogy a tematikus felosztással egybeszövődve végighúzódik egy, a festészet mint médium érvényes lehetőségeit kutató látens ív is a képek során. Az M21 galéria termeinek elrendezése lehetőséget ad arra, hogy a jelen szürke monokróm munkáitól időrendben visszafelé haladjunk egészen a ’90-es évek elején készült alkotásokig, hogy aztán a kezdőpontunk melletti teremben a jelen egy másik lehetőségéhez érkezzünk vissza. Bejárjuk ezzel egy festői pálya eddigi útját, és érthetővé válik, milyen utak csomópontjába érkezett el a művész.
Az első terem meglepetése tehát, hogy Nemes szín és figura nélkül próbál e képeken festőiséget teremteni. Bizonyosan bátorság kell ahhoz, hogy ha az ábrázolásról lemond a festő, akkor ne a színek autonóm létezése és viszonyaik szervezzék a kompozíciókat. Talán az érett férfikor érzi feladatának megmutatni, hogy a festészet hagyományában a 19. századig női vonásnak tartott coloritot elhagyva a szürkeárnyalat képes többet adni, mint a bináris fekete-fehér kép. A számtalan árnyalat fény és mélység érzékeltetésével, az ecset szabad lendületének és a rétegek, a szerkezet rendjének összejátszásával sokféle és valódi festői hatást ér el.
2014-ből valók a Nyíregyháza sorozat képei, amelyekkel máris Nemes meglehetősen összetett, állandóan megjelenő problematikájánál vagyunk: fotó és festmény, figurativitás és absztrakció, realitás és fikcionalitás, az idősíkok vizuális megjeleníthetősége fonódnak össze a modern városi táj képeiben. Otthonos városrészeket mutatnak a képek, talán a ’70-es évekből származó modernista épületekkel szegélyezett utcaképek ezek, amelyeken félreismerhetetlenül ott a kelet-európai karakter. Az utcai jelenetek részleteit absztrakt geometrikus formák tiszta színei festik át lazúrosan, nem eltüntetve, de a forrásul szolgáló fotó realitásától elvonatkoztatva az ábrázoltakat. Nemcsak mintegy utólagos színezése ez a kor nyújtotta modern látványnak, hanem vagy a geometrikus elemek, vagy a látvány kínálta véletlen kompozíció finom kiemelésével figurativitás és absztrakció egymástól elválaszthatatlan voltát hangsúlyozzák. Az pedig, hogy a járókelők a képi sík oly pontjára kerülhetnek, ahol az ábrázolt térben bizony csak lebeghetnek, fikcionalizálja mindazt, amit a fotó dokumentumként őrizne. Játékos kis abszurd a vidéki Magyarország vizuális képe e munkákon, amelyeken nem annyira az irónia, inkább a mosolygós szeretet melegsége érződik.
A következő nagy teremben olyan munkák kaptak helyet, amelyek azt mondják, hogy „Nincs ideológiamentes színpad” – ahogyan ezt az egyik műcím is megfogalmazza. Válogatott darabok kerültek ide Az Apja neve: Nemes-Csaba sorozatból (2012), a Zuhanás című 2016-os sorozat dőlő templomtornyaiból, a Redirect (2019) sorozatból pedig a fotókról átfestéssel kitakart emlékművek képei. A fotót dokumentumként kezeli Nemes, akár apja archívumából választja ki, akár maga készíti gondosan megválasztott szögből az adott nemzeti emlékműről, majd e dokumentumot forrásként használva átírja, át/megfesti a képeket, így egyetlen, egymásról leválaszthatatlan réteggé áll össze objektivitás és annak kommentárja. Nemcsak az értelmezés újabb idősíkját rétegzi ezzel a múlt képeire az Apja neve sorozatban, hanem azzal, hogy a fotóétól eltérő médium vizuális nyelvébe helyezi azokat – látószöget vagy arányokat változtat, színez és kiegészít, elrejt és kiemel, egyszóval fest és rajzol – mintegy visszafelé rámutat a fotó eredeti szubjektivitására. A többnyire kis méretű képek festésmódjában is van valami az aprómunka otthonosságából; nemcsak mert tudjuk, személyes képekről van szó, hanem mert úgy dolgozza át azokat, mintha csak magának tartozna azzal, hogy valamit kezdjen ezzel az archívummal: nincs túlzott kidolgozás, de van pontos figyelem, nincs határozott vizuális állásfoglalás, hanem Véget nem érő nehézségek, hogy most akkor Vasarely-e vagy tényleg inkább Kassák, hogy csak szürke lehet-e az a színpad, amelyre alulról láttunk fel gyerekkorunkban a közönség részeként, és tényleg kiszínesedett-e, amikor szemből és szemmagasságól láttunk rá és a közönségre is – tehát kívülállóként. Valahogy így matatunk, rakosgatunk mindannyian talán lezárhatatlanul privát múltunk körül, és ahogyan ezt az ismerős magatartást művészi eljárás mozgatójaként fedezzük fel a képeken, arra is rálátunk, hogy valójában milyen mélyen közösen osztozunk azon, ami privátnak tűnik.
A Redirect sorozat itteni képeiből nem azért hiányzik az előbbire jellemző idővonatkozás, mert a kiinduló dokumentumok mostaniak, hanem mert más a „belenyúlás” módja: meghagyja a fotót és határozott, kemény lendületű ecsetvonásokkal eltünteti a nemzeti emlékműveket. Nem pepecsel, hanem határozott módon azonnal „tüzel”. A gesztus kifejezőerejét nem csökkenti, ellenben az állítás súlyát növeli, hiszen benne tartja az eredeti kontextusban, hogy nem színez, hanem a fotó szürke tónusaival festi át az eltakarandó alakot. A Zuhanás sorozat képei, valamint néhány további kép a tárlatról (pl. Elutasítás, 2016; Egy elfelejtett birodalom, 2016) határozott egységet alkotnak a festésmód hasonlósága okán, amelyre ekkoriban talált rá Nemes, s amely azóta is jellemzője műveinek. Ha maga nem mondja egy 2016-os interjúban az artportalon, akkor is sejteni véli a látogató a pasztózus anyaghasználatban Frank Auerbach és Leon Kossoff hatását. (Persze így már könnyű ezt észrevennünk, hogy láthattuk munkáikat Budapesten.) A szinte egyenként elkülöníthető, egymás mellé és fölé húzott ecsetvonások által a részletek teljesen absztrakt felületeket adnak, miközben megőrződik a figurális ábrázolás is. Csak így, e kettősséggel lehetnek a Zuhanás darabjai erős képek, mert így egyszerre festőileg is jelen van a motívum kettőssége, hogy ti. a térben reális módon elhelyezett utcaképben hatalmas dőlő templomtorony diagonálisan szeli át a képsíkot – ami az ábrázolás tárgyában reális és fikcionális keveréke, az a reprezentáció módjában figurális és absztrakt együtteseként van jelen.
Nemes ’90-es évekből való munkáiból is látható egy okos válogatás a kiállításon; az akkori plakátakciók képei jól illeszkednek egyrészről a tárlat fő motívumába, a városi tájba, másrészről újabb példáját mutatják, hogy meglehet alakváltások során át, de Nemes indulásától foglalkozik a modernitás vizuális jegyeinek azonosításával majd manipulálásával, hol kritikusan, hol játékosan, és mindmáig megőrzött frissességgel.
A tárlat utolsó nagy termében ismét a jelen és a közelmúlt munkáival találkozunk: ismét Grayscale képek, ám most figuratív alkotások, valamint újra absztraktok, de kiszínesedve. Vagyis két lehetőség, jobban mondva festészeti logikai szükségszerűség között próbál Nemes pozíciót keresni: vagy a színeket, vagy az alakot vonja ki, miközben egyik lehetséges útnak sem a végpontja érdekli (még szerencse, hiszen ott nincs túl sok látnivaló), hanem a határ közelében rejlő sokszínű és formagazdag lehetőségek megfestése. Különösen most, hogy Gerhard Richter műveit a magunk szemével láthattuk, lesz egészen világossá, hogy nem lehet, vagy inkább nem érdemes sem a fotográfiát a festészet fogalmaival, sem a festészetet a fotográfia minőségeivel értelmezni, még akkor sem, ha oly szorosra van fűzve kapcsolatuk, mint Richter vagy Nemes munkásságában. Persze Nemes figurális szürkeárnyalatos képei sem richteri fotófestmények, itt a fénykép és a festmény nem kerülnek olyan tükörkapcsolatba, amelyben egymás visszaverődésiként egymást kölcsönösen beszippantják és egy végtelen örvénybe sodorják. Richter úgy nyilatkozott, hogy képeivel a festészetet használja a fotográfia eszközeként, vagyis azokat a fotó érzékenységéhez akarja igazítani. Nemes Grayscale képei is a fotó tónusait figyelik, kontrasztjai a gyenge intenzitású feketétől visznek az erős fehérekig, ugyanakkor Richtertől eltérően nem analóg módon reprodukálja a fotográfiát, hanem a fotó automatizmus általi meghatározottságát a festék felhordásának intenzív, erős gesztusaival jeleníti meg a festményen is. Tehát nem a faktúra fotografikus minőségének előállításával hasonul, hanem azzal, ahogyan festői eszközzel mutatja meg az esetlegesség, az itt és most szikráját, amelyet a fotóhoz társítunk. A színes absztrakt képek szerkezete hasonlít a szürke monokrómok komponálásához, osztott felületek arányai és/vagy rácsozatok, színkontrasztok feszesítik a képeket, míg a festésmód fellazítja azok rendjét.
És szerencsére újra itt a fő téma, a város, az utca tájképe, a maga egyszerre reális, absztrakt és fiktív mivoltában. Mert mintha mégis ez lenne Nemes igazi terepe, a város. Itt (Alteration, 2021) a fotó finom halszemoptikáján keresztül eleve deformált képet látunk, a valóság már a megfigyelő szemében sem objektivitás, kavargó formák lendületes festése a nagyváros egyszerre valós és szubjektív dinamikus képe. Nemes Csaba munkái mögött minduntalan ott a fotográfia, de igazi „piktográfusként” azt figyeli, hogyan lehet termékeny dialektikus viszonyt fenntartani egyrészt a fény elnyelése és a színek lehatárolás nélküli spektruma, másrészt a figuratív ábrázolás és az absztrakt formanyelv között.
