Az ötvenesztendős Magyar Nemzeti Galéria soron következő jubileumi tárlata az elmúlt 15 év új szerzeményeit és az elmúlt három évtized „friss” kutatási eredményeit teszi közszemlére. Az új szerzeményekről beszámoló kiállítások rendszerint a közgyűjtemények hátsó traktusában bújnak el, ahol a házifeladat-jelleg nem zavarja az aktuális sikerkiállítást. A Nemzeti Galéria viszont felpumpálta a jubileumi alibi-tárlatot egy saját lábán is megálló izgalmas óriáskiállítássá.
A recept ugyanaz, mint a korábban megnyitott restaurálás-bemutatónál: a színvonalas szakmai prezentáció – kis jóindulattal – kasszasikerré hízlalható. Mindenesetre a hiány erénnyé nemesedett. A tárlat egy végtelen hosszúságú kincskereső játék, kiváló minőségű és történeti jelentőségű műtárgyak laza láncolata. Három fő fejezetből áll (ha nem számítjuk az állandó kiállításon elrejtett, új kutatási eredményeket felmondó tanulmányokat): klasszikusok, modernek és kortársak. A klasszikus anyag töredékes gótikus táblaképekkel és osztrák-német mesterek provinciális barokk munkáival indul. A sete-suta allegóriákat és vallási jelenteket a főúri képgalériák váltakozó kvalitású gyöngyszemei követik. Egy lengyel bárónéról festett decens Mányoki-portréra például Joseph Dorffmeister szinte karikatúraszerű női arcképe következik. A 19. század során ismét felerősödik a művészi minőség a történeti jelentőség mellett. A két korai portretista, Rombauer János és Donát János biedermeier modelljein a rózsapír már szinte megszólal. Borsos József libanoni emírjéről pedig kiderült, hogy a korai orientalizmus szerelmesének, Zichy Edmund grófnak az arcképe. És akkor még nem beszéltünk az ügyetlen Petőfi-arcmások mesterének, Orlai Petrich Somának érett polgárportréiról vagy Kiss Bálint több változatban is megfestett börtönjelenetéről, ami a ”48 utáni közgondolkodás számára – dacára a gályarab prédikátort ábrázoló témának – a Bach-korszak keserű allegóriájává vált.
A történeti arcképcsarnok után következő modern anyag az elmúlt évek talán legfontosabb szerzeményezéseit őrzi. Mivel a műkereskedelem felhajtóereje ebben a korszakban működik a legjobban, innen vásárolt a Nemzeti Galéria is a legtöbbet. (Illetve ebből a periódusból fogadta el legtöbb nagylelkű adományt.) Szinyei-Merse Pál egyik korai művét, az akadémiára való felkészülés közben született irodalmias Faust-tanulmányt például az intézmény maga vásárolta meg. Akárcsak Ferenczy Károly gyöngyházfényű müncheni naturalizmussal megfestett nagyvárosi életképét (Plakátumok előtt). Csontváry Sétakocsikázás újholdnál Athénben című remekművét viszont már a Kulturális Minisztérium ajándékozta a múzeumnak, egy Márffy-aktot pedig a művész özvegye. De megestek kacifántosabb történetek is. Basilides Barna Halász című nagyméretű vásznát a Szépművészeti Múzeum (az MNG jogelődje) adta kölcsön a berlini magyar nagykövetség számára a harmincas években. A háborús veszteség címen leírt festmény két esztendeje mégis előkerült, és most már a Nemzeti Galériát gazdagítja.
A széles merítésű válogatásban – épp a gyűjteménybővülés kiszámíthatatlan szeszélye folytán – olyan különlegességek is helyet kaptak, mint Undi Mariska késő-szimbolista jelmeztervei, Szobotka Imre Paul Claudel kötetéhez készített kubista akvarelljei vagy Kontuly Béla egyszerre novecentós és bauhausos grafikái. Mindenféleképpen helyet kell még szorítani Szőnyi István Reggeli című erőteljes vásznának és az (Antal Frigyes örökösétől származó) Nemes-Lampérth önarcképnek. A kortárs gyűjteményrész a – Munkásmozgalmi Múzeumtól örökölt – nyomasztó hangulatú körgalériára szorult ki. A művészek ajándékaival és az államilag támogatott vásárlásokkal bővülő anyag távolról sem egyenletes. Van benne olyan jellegzetes főmű, mint Fehér László hetvenes évekbeli fekete-fehér Aluljárója, Tót Endre írógépes fotókoncept-sorozata vagy Kicsiny Balázs képregényekből és szénből épített gőzős-installációja. De van itt jó pár posztkubista idol Schéner Mihálytól, egy új fotórealista kettős-portré Birkás Ákostól, Morandit idéző üveges printek Nagy Gábor Györgytől és egy plasztikus tájkép Baranyai Leventétől. Működőképes (bár nem önjáró) lezárása az előző két fejezetnek. Igaz, a kortárs anyagot külön tárlat mutatja be az emeleten – ami a teremőr néni szerint a kellő számú figyelőszemélyzet hiányában, épp le volt zárva ottjártunkkor. Hiába, a megszorítás az megszorítás. Gúzsbakötve nehéz ünnepelni.
Magyar Nemzeti Galéria
2007. július 10.–2007. szeptember 9.