Interjúsorozatunk újabb darabjában Deák Erika, az első hazai kortárs galeristák egyike szólal meg, aki közel tízéves New York-i tartózkodás után 1998 novemberében az Attila úton nyitotta meg első galériáját a „ Van egy nő” című kiállítással. Hosszabb Jókai téri korszak után, két éve már nem lakásgalériát, hanem utcafronti üzletet birtokol a Mozsár utcában.
A kezdet annyira régen volt, hogy néha olyan érzésem van, mintha nem is én lettem volna, mintha mindez egy másik életben történt. Sokszor Amerikával kapcsolatban is ezt érzem, olyan sok élmény rakódott azóta azokra az évekre, a múltra. Nem volt különösebb üzleti tervem vagy egy olyan működési modell, amit követni szándékoztam. Volt a New York-i tapasztalatom a non-profit és a kereskedelmi szférából, gondoltam egyszerűen átültetem, és megpróbálom az itteni helyzetre applikálni. Evidens volt, hogy hazajössz? Semmi nem volt evidens. Jól éreztem magam NewYork-ban, haladt az életem előre, hol jobban, hol rosszabbul. Viszont 30 éves voltam és nagyon ambiciózus, legalábbis abban a tekintetben, hogy önálló legyek. Ez hajtott mindig, hogy a sajátomba keveredjek, és rájöttem, kint soha nem lesz elég tőkém, sem kezdetben, sem amennyivel hosszútávon és professzionálisan működhetek. Hacsak nem vonok be partnereket, amit azért addigra már láttam közelről, hogyan működik és nem voltam benne biztos, hogy alkalmas lennék rá. Ezekben az esetekben rendszerint a csendes tőkéstárs igen hangosan elmondja, pontosan mit is kell tenni. Saját álmaimat akartam megvalósítani. Milyen volt álmaidban az a galéria, amit fel akartál építeni? Amilyet most is csinálok. Remélem, nem hangzik túl komolytalannak, ha azt mondom: azt tűztem ki célul, hogy olyan emberekkel dolgozhassak együtt, akiknek szeretem a művészetét, akikkel szívesen töltöm az időmet, akikkel jó beszélgetni, akiket emberként is szeretek. Ennyire egyszerű volt, és megtörtént az, hogy a mindennapjaimat ebben a luxusban élhetem. Kikkel kezdtél? Nem feltétlenül névsorololvasát kérek, hanem milyen művészetet válalltál fel? Legelőször a régi kedves New York-i barátomat kell említenem, Antonio Muntadast, aki gyakorlatilag azért, hogy támogasson, adott néhány munkát. Aztán azokkal a festőkkel kezdtem együtt dolgozni, akiknek szerettem a munkáit. Zászlóvivőm volt Szépfalvi Ági, akinek abban az időben minden egyes művéért rajongtam. Mind korosztályos művészeim voltak az elején, mert velük éreztem igazán jól magam. Talán úgy is van, hogy az ember a saját korosztálya művészeit érti a legjobban. Igen, talán. Legalábbis olyan fiatalon, mert utána ez is változik. Egy darabig tágul az érdeklődés, minden érdekes, aztán ismét beszűkül. Fogalmazhatjuk úgy is, hogy konszolidálódott az érdeklődésem, limitálódott, mit szeretek igazán. Ez nem jelenti azt, hogy elveszítettem volna a kíváncsiságomat, még mindig ugyanolyan nyitottnak érzem magam, lehetőség szerint minden kiállítást megnézek, viszont az, ami nekem személyesen ad valamit, tetszik, az egyre kisebb szelet. Ha mostanában megnézek egy nagy kiállítást ahol néhány munka megszólít, én már boldog vagyok. Ettől függetlenül hiszek abban, hogy van objektív mérce, a tapasztalat és a tudás átjön. Ha az ember sokat néz műtárgyakat, meg tudja ítélni, mi jó és mi nem az. A kvalitáson túl a művész személyisége is ott van az adott műtárgyban, ez a kettő a lényeges, erre rezonál minden befogadó.
Megfogalmazható irányzat, műfaj vagy stílus, ami különösen fontos volt neked, vagy inkább művészekhez, személyekhez kötődtél? Az elsők között voltál itthon, akik videómunkákkal kezdtek foglalkozni. A festészeti irányzatok közül a figuratív festészet még mindig a szívem csücske. És igen, nagyon szerettem a médiaművészetet, ami 15 évvel ezelőtt szerintem még sokkal izgalmasabb volt, mint most. Ám az, hogy a technológia ennyire elérhető lett, és sok értékelhetetlen videóművészeti alkotás is megszületik, azt eredményezte, hogy mára nagyon kevés munkához van közöm ebben a médiumban. Mostanában újra a festészet és a szobrászat szólít meg jobban. Régen is fontos volt, talán nem tudatosan, hogy sokáig tudjak nézegetni egy műtárgyat, ne üresedjen ki, ellenkezőleg, mindig újabb és mélyebb rétegét fedezzem fel. Ha a műtárgy megfog, akkor a művész is elkezd érdekelni, aki mögötte van, és elindulhat egy kapcsolat, elkezdünk beszélgetni, kiderül, van-e valami, ami összehoz bennünket, akkor körvonalazódhat, kezdjünk-e együtt is valamit. Ne szaladjunk ennyire át a videókon. Mit gondolsz, miért nem alakult itthon ki ennek a műfajnak gyűjtőköre? Egy kezemen meg tudom számolni hány videómunkát adtam el Magyarországon, még arra is pontosan emlékszem is, hogy kinek és kitől. A videó nehéz műfaj, egyébként azt veszem észre, hogy külföldön is egyre kevesebben vásárolnak ilyet, hacsak nem valami világsztárról beszélünk. Annak idején, – 15-20 éve – gyakran voltam külföldön olyan bulikban, fogadásokon, ahol nemcsak műtárgyak voltak a falakon, vagy a térben, hanem monitorokon folyamatosan futottak videomunkák, mert egy nagy gyűjteménynek természetesen részei voltak. Magyarországon ilyet ritkán tapasztaltam. Azért dolgozol még videoművészekkel. Muntadasszal, Eike Berggel, Magyarósi Évával. Mennyit változott a művészköröd az eltelt 14 évben? Bővült, csökkent, hány művésszel dolgozol? Relatíve kevéssel, húsz alatt vannak, s ez nagyjából mindig így volt. Elkezdtem adott számú alkotóval, néhányan eltűntek, képbe keveredtek mások. Lényegesebb változás, hogy nemcsak a saját generációmat képviselem már, vannak idősebbek és néhány fiatal. Fontosnak tartom, hogy az 50-60 év körüli művészek közül is válasszak, mert az ő reprezentációjuk háttérbe szorult, elhanyagoltnak érzem őket. Ez csak nálunk van így, vagy a világ is inkább a fiatal művészek után érdeklődik? Van egy trend persze, a vásárokon is ezt látni, rengeteg a fiatal és tehetséges képzőművész. De szerintem másutt nincsen ennyire mellőzve a középgeneráció vagy az idősebbek. Vannak galériák, akik fiatal művészekkel dolgoznak és vannak, akik mindenféle generációval, én ez utóbbi kategóriába próbálok tartozni. Mindig hosszútávra tervezek valakivel, még akkor is, ha az élet időnként közbeszól. A művészeimmel régóta tart a közös munka, de itt van két „fiatal”,Pintér Gábor és Magyarósi Éva, akikkel csak néhány éve vagyunk együtt, de reményeim szerint sokáig. A hazai galériák a fiatal generációra fókuszálnak, mert nyilván az lebeg mindenki szeme előtt, ami az angoloknál történt, amikor a Saatchiék kiemeltek egy osztályt és gyakoratilag mindenki világsztár lett, vagy a lipcseiek, utána a kolozsváriak sikere. De semmi nem olyan egyszerű, ahogy első ránézésre tűnik. Azért nem tud megtörténni hasonló minálunk, mert még mindig nincs összefogás a privát és a múzeumi, kurátori szcéna között. Csak ott sikerülhet, ahol van együtt haladás, közös gondolkodás, összetartás. A recept a következő: a kortárs galéria összefog az intézményrendszerrel, kurátorokkal együttműködve rámutatnak egy alkotói csoportra és egymást erősítve azt mondják, „ők azok”. Nem kell, hogy ez egy deklarált művészcsoport legyen, de nem árt ha van bennük közös, azonosak a törekvéseik. Ha mi is ki tudnánk állítani így 1-2-3 világsztárt, lehetőleg egy csoportot, akkor azok hátszelén nemzetközileg be tudnánk futtatni még néhány művészt. Most Csákány Istvánnak van egy lehetősége, mindannyiunknak jó lenne, ha sikerülne, mert utána más művészeket is be lehetne vonni a köztudatba. Együtt kell mennie a kereskedelmi szférának és a múzeuminak. Gyakran hallom a megjegyzést valakire „galériás művész”. Meggyőződésem, hogy nincs ilyen.
Neked is van egy nemzetközi sikertörténeted. Alexander Tinei-re gondolok. Igen, Tinei története sikersztori. Régóta ismerem őt és a munkáit is. Őszintén szólva, amiket először láttam úgy 7-8 éve, egyáltalán nem tetszettek. Aztán mutatott egy rajzsorozatot, a tépkedett, ragasztott, applikált felületekkel, ez felkeltette az érdeklődésemet. Elmentem hozzá a műterembe, ahol láttam ezekből még többet, nagyméretben is, és akkor leesett a tantusz, megértettem, itt valami nagyon különleges van készülőben. Onnantól rendszeresen eljártam hozzá, sokat beszélgettünk, tanúja voltam, ahogy a festészete is megváltozott. Összeraktuk az első közös kiállításunkat, hozzáteszem, közepes fogadtatással, mert a munkák kétharmada nagyon jó volt, de az egyharmadán erősen érződőtt még a keresgélés. Gyakran járok Tineihez beszélgetni, azon művészek közé tartozik, akik ezt igénylik is, így mindig láttam, min dolgozik éppen. Az első „tetovált képeknél” nem volt kétségem, hogy elképesztően izgalmas dolgokat fog létrehozni. Így is lett. Először a berlini Artforumra vittük ki 2006-ban, s azonnal mindent eladtunk a standról. A német közönség rögtön vevő volt a nagyméretű, kollázsszerű, összevissza karcolt, firkált, nagyon színes, furcsa rajzaira. Elindult a karrierje: a német gyűjteményeken kívül bekerült fontos amerikaiakba, belgákba, olaszokba, sőt múlt hét óta egy indiaiban is jelen van. Mindez az árán is lekövethető, ami kezdetben ezer euró volt, ma már hétezer. Bár külföldön közgyűjteményekbe is bekerült, sajnos Magyarországon még nem sikerült elhitetni a kurátorokkal, hogy izgalmas művész. Megjegyzem: a lipcsei Eigen+Art galériában lesz jövő tavasszal kiállítása. Leginkább német területekre jársz vásárokra. Véletlenül alakult így, vagy tudatos döntés áll emögött? Az elmúlt években ritkult a vásári jelenlétem, mert a galéria költözése komoly anyagi terhet jelentett. Előtte sokat jártam, már a második születésnapomat a berlini Artforumon ünnepeltem, ahová a megszűnéséig visszajártam. Megfordultam Bolognában, az ARCO Madridon, de elsősorban a német vonal jött be, Köln, Berlin, Frankfurt. Itt szerették a művészeimet és fontos, egymásra épülő kapcsolatok alakultak ki a hosszú évek alatt. Mostanában a gazdasági helyzet újra azt sugallja, nyitni kell, csak az a baj, hogy másutt sem sokkal jobb a helyzet. Már van néhány olyan nemzetközi gyűjtőm, aki, ha nem megyek ki, akkor is tájékozódik interneten, esetleg idelátogat a galériába. Történnek jó dolgok vásár nélkül is, de emögött rengeteg év van. Hogyan kezdted kiépíteni a vevőkörödet? Lassan. A legelején jöttek néhányan a régi életemből New Yorkból, egy rövid ideig követték, amit csinálok. Az itthoniak kezdetben a generációm tagjai közül kerültek ki, ősrégi, gyerekkori, diákkori kapcsolatokat elevenítettünk fel. Mindig úgy véltem, a mienk egy különösen izgalmas generáció, és a sors is úgy hozta, hogy jó állásokba, pozíciókba kerültek a régi barátaim, akik intellektuálisan is érdeklődők. Neveltetésükbe beletartozott a kultúra szeretete és követése, és egy időben a pénztárcájuk is megengedte nekik, hogy ne poszterekkel, hanem igazi festményekkel vegyék körül magukat. Jelen vannak még? Lényegesen kevésbé. Nehéz időszakot élünk, mindenki kivár és figyel. Külföldiek vannak túlsúlyban, de ők is megváltoztak, bátrabban alkudoznak, mint korábban. Más korosztályok bekapcsolódtak a gyűjtésbe? Az én vevőkörömre ez nem jellemző. Néhányan, akik azt gondolták, bővítik a klasszikus, modern gyűjteményüket, megfordultak nálam, de a legtöbb esetben ezekből a kirándulásokból nem lett tartós szenvedély. Nem volt kedvük beletanulni, talán nem is bíztak benne. Nagyon nagy probléma a másodlagos piac hiánya. Mit mondhatok felelősen azoknak, akik a befektetési szempontokat tartják szem előtt, ha azt látják, hogy azok a magángyűjtők, akik bármilyen ok miatt rákényszerülnek gyűjteményük eladására, vért izzadnak mire sikerül eladniuk valamit? Leggyakrabban olyan alkudozásokba keverednek, hogy a végén azt érzik, ennyiért nem kótyavetyélik el, amilyük van. Ilyenkor jön vissza hozzám a gyűjtő, mondván, „nem ezt ígérted, arra számítottam, hogy kétszer annyit fog érni, és jó ha megkaptam a vételárat”. Erre te mit szoktál válaszolni? Azt, hogy a magyar gazdasági helyzet jelen pillanatban nem kedvez a mi szenvedélyünknek, és azt tanácsolom, várjunk még. Közben persze nagyon sokat dolgozom ilyen esetekben azon, hogy az adott műtárgy méltó áron megfelelő helyre kerüljön, kezeskedem azokért a munkákért, amik tőlem kerültek ki.