Csak a magyar fotós társadalom egy része jött némi izgalomba és indulatba az idei Capa-nagydíj ösztöndíjasainak nyilvánosságra hozatalakor. És nem az örömtől. Meg némi rásegítéssel.

Az történt, hogy egy egyébként tehetséges és neves magyar fotográfus, mivel benyújtott anyaga, számára szégyenletes és felháborító módon, nem jutott be a Capa-nagydíj ösztöndíjasainak hármasába (Fátyol Viola, Ficsór Zsolt, Timár Sára Erzsébet), a legnagyobb közösségi médiában vulkánként kitörve, gyakorta nem kifejezetten válogatott kifejezésekkel illette az ösztöndíjasokat (szabad fordításban: odapiszkítottak az asztalra), és egész mozgalmat katalizált.

Többekkel együtt megalkotta a rendkívül szellemes Rotációs kapa elnevezésű Facebook-csoportot, amely furcsa módon, zárt csoport, mintha a nagydíj kritikáját, nemkülönben a csoportot létrehívó fotós műveinek csodálatát mégsem vállalnák a nagy nyilvánosság előtt. A dolog persze nem ügy. Mindenkinek szíve joga véleményét, kritikáját kifejeznie, és/de ezzel párhuzamosan, hülyét is csinálnia magából, de érdemes azért kicsit körbejárni, mert megmutat talán valamit egy közeg állapotáról, már ha van neki.

A hozzászólások és a kritikák bizonyos tekintetben ott mondhatók jogosnak, ahol rámutatnak arra, hogy nem mindegyik ösztöndíjas felel meg a pályázati kiírás alábbi részének: „A Capa-nagydíjat minden évben olyan, a fotográfia bármely ágában dolgozó alkotó kaphatja, aki szakmailag megalapozott múlttal rendelkezik és korábban kiemelkedő tehetségről tett tanúbizonyságot.” Valószínűleg a jövőben, a viták elkerülése érdekében hasznos lenne egy jóval körültekintőbb és pontosabb megfogalmazás, ennek megfelelő zsűrizés, és döntések.

Fátyol Viola: Ha van szíved, neked is fáj, amit velem tettél

Ám mivel a Capa-nagydíj zsűrijében nem hentesek, cipészek, bábák, furulyakészítők és masszőrök bírálták el az műveket, hanem neves szakemberek a világ minden tájáról, és nem valószínű, hogy személyesen Fekete- vagy épp Soros György állt a hátuk mögött, ujjbábnak használva őket, legalábbis a jelen pillanatban hozzáférhető tények alapján ez látszik, ill. nem látszik, szóval kijelenthető, hogy döntésük megalapozott. Vagyis: olyan, amilyen. Amilyenek ők, amilyen a képzettségük, szocializációjuk, amilyennek a fotós szcénát látják, amilyen anyagok bejöttek, amilyen épp a széljárás volt, amilyen puha vagy kemény székeken ültek, amilyen kedvesen vagy kedvetlenül, kielégülten vagy kielégületlenül stb., ültek le zsűrizni. Ha mondjuk négy különböző összetételű zsűri bírálja ugyanazokat a munkákat, biztosak lehetünk abban, hogy kicsit mindig más eredmény születik. Lehetnek átfedések, de a tökéletes egyezésnek igen kevés a matematikai valószínűsége. A dolog tágabb, kb. ismeretelméleti hátteréről lásd: Kuroszava A vihar kapujában.

Fátyol Viola: Ha van szíved, neked is fáj, amit velem tettél

Tehát, ad absurdum, bármely zsűri döntése soha nem fog megfelelni valakinek, mindenkinek. Ami teljesen rendben van. Csak ha valamiért nem felel meg egy döntésben megnyilvánuló érvrendszer, akkor először meg kellene próbálni megérteni azt, majd másodjára érvekkel alátámasztani, miért is rossz, és nem működik. De sajnos, finoman szólva sem a jó ízlés jele, nem díjazott alkotóként bírálni utólag egy döntést, szerényen saját magunkat dicsérve és dicsértetve. Mert esetleg, kósza felhőként felmerülhet a személyes érintettség gyanúja.

A mókát félretéve azonban, ez a nem-ügy alapvetően különböző fotográfiai paradigmák ütközéséről szól, arról, hogy mennyire kevéssé lehetséges a megértés. Egy klasszikusnak is nevezhető, masszívan esztétista, tágabb, örökérvényű, így néha üres kontextusban elhelyezett, alapvetően intuitív, szubjektív dokumentarizmusnak egyszerűen nincs füle, szeme a szárazabb, koncepciózusabb, szövegre, szűkebb, lokális kontextusokra erősebben támaszkodó, a hiba esztétikáját masszívan kihasználó, a hagyományos kánonra, szabályrendszerekre és esztétikára hol finoman, hol durván tevő vizuális rendszerre.

Ficsór Zsolt: Soroksár

A nem értés mögött természetesen korosztályi, szocializációs, iskolázottsági stb., differenciák is vannak, lehetnek. Egyszerűen van, amit, bármennyire is rugalmas egy elme – bár jelen esetben erről nehezen beszélhetünk –, nem képes átugrani, áthidalni, illúzió a megértés és a horizontok összeolvadása, illetve kivételes pillanat. De ez eleve tudható, reflektálható. Hogy a szótárak, diskurzusok, paradigmák relatívak, azaz: ironikusan kezelendők, egy mélyebb értelemben értve itt az iróniát. Hogy nem kellene talán kapásból hörögni, ha a srácnak fejéből nő ki az óra, ha összevissza szabdalt embereket, ferdéket, mindenféle tárgyi hulladékot látunk, vagy épp semmit sem látunk, mert semmi hagyományos értelemben fotográfiai téma nincs a képen, csak valami béna, koszos oszlop, tépett cetlik, félbevágott fickók (Ficsór Zsolt képei).

Természetesen durvának tűnik fekete-fehér, artisztikusan alulexponált, meditatív és időtlen helyszínek után, amelyeken egy elkapott, gyakran bravúros pillanat került megörökítésre, továbbá egy erős atmoszféra megteremtve, szóval egy ilyen világ után arra ébredni, hogy a trash-be lóg a kezünk, vagyis, hogy a képanyagok önmagukban nem megfoghatók, értelmezhetők. Inkább neutrálisak, de főleg rosszak, rontottak, semmilyenek, mert értelmük, jelentésük céljaikban van, szűkebb, lokális kontextusukban, amit megteremtenek, a hagyományban, amellyel szemben meghatározzák magukat, és a hagyományban, trendekben, amelyeket követnek.

Ficsór Zsolt: Soroksár

Mert persze ezek az anyagok úgy egyébként, az én kontextusomban sem tökéletesek, mert néha csak pusztán követik, beszélik, de nem alakítják az adott paradigmát, nyelvet, mint  Timár Sára Erzsébet, aki untig ismert, tárgyias, szenvtelen módon most épp történelmi levegőt árasztó művházakat fotózott le, de fotózhatott volna más enteriőröket, munkásotthonokat, gyárakat, kocsmákat is ugyanilyen kicsit üres értelemmel. Ahogy ezt megtették már mások. Nem mondhatom azt, hogy Ficsór Zsolt amúgy tehetséges anyaga tökéletes lenne, mert itt is van némi ad hoc jelleg és távolság az anyagától (mert miért épp Soroksár?), továbbá nem elég következetesen rontott, nem elég rossz, amatőr a képei világa, holott megvan a lehetőség, de néha visszaesik hagyományosabb, nevezzük akár Martin Parr-os megoldásokba.

Fátyol Viola anyaga a legfinomabb, legmélyebb kontextusú, ő valóban személyes és érzéki kapcsolatba kerül a témájával, jelen esetben egy népdalkör asszonyaival és életükkel. Bár sokszor ez a kapcsolat és személyesség számomra csak szövegszerűen érhető tetten, vizuálisan kevéssé erős, vagy alkot átütő erejű, érdekes szövetet, narratívát.

Alapvetően a munkákból mintha kicsit hiányozna a szerzői kézjegy. Az alkotók sok esetben finoman és képzetten beszélnek egy (vagy épp ugyanazt a) nyelvet, paradigmát, csak néha hiányzik az alakítás eredetisége (eredetisége). Az eredetiséget itt önmaga ellentéteként, nullfokaként, eltörléseként is értve. Hiányzik az áttörés a saját, akármilyen, szabályos vagy szabálytalan, amatőr, trash, dekonstruált, kiszámíthatatlan, következetlen, mindenféle regiszterben beszélő stb., nyelvhez.

Timár Sára Erzsébet: Kultúrház

Sokszor iskolás igazodást érzek, patternek működését, mint pl., hogy muszáj, hogy legyen egy közösség, kultúra, korszak, ahova egyfajta kultúrantropológusként alá kell szállni, be kell épülni és résztvevő megfigyelőként beszámolni róla, egy szinte neutrális, távolságtartó és kicsit sematikus képanyagban, majd megtoldani egy a fotókkal meglehetősen lazán vagy sehogyan sem összefüggő, sőt attól eltávolodó, képileg nem reflektált, szociologizáló leírással. Mintha nem lenne más út, utak, világok. Kicsit szűkös.

A Capa-nagydíj ösztöndíjasai mellett idén megismerhettünk még három finalista anyagot is, amelyek közül feltétlenül kiemelném Puklus Péter figyelemreméltó, erős, ám némileg enigmatikus Egy harcos epikus szerelmi története című munkáját, amelynek enigmatikusságát főleg a képeket kísérő nem kifejezetten informatív leírás adja. A szöveg különös módon nem a sorozatot, hanem főleg az alkotót mutatja be és méltatja, egyes szám harmadik személyben. Olyan, mintha egy album fülszövegét olvasnánk, mint, ahogy nagyjából azt is olvassuk, mégpedig fordításban. Az alkotó ugyan megpróbál magyarázatot adni, miért nyújtotta be (így) az anyagot a pályázatra, de továbbra is nehéz érvényes, értelmes pályázatként értelmezni. Amiért egyébként kár.

Puklus Péter: Egy harcos epikus szerelmi története

De: mindez csak széljegyzet. Nincsenek receptek, fogalmam sincs, mit is várnék, milyen legyen a jó, izgalmas fotográfia? Nem tudom megmondani, hogyan is csinálják úgy, hogy az erős legyen, mert az esztétika és értelmezés jobbára mindig a művek után megy, következik. Utólag alkotja meg szabályrendszerét, amelyet aztán a következő mű simán felülír. És azt sem mondhatom, hogy biztos vagyok abban, hogy ami jelen pillanatban kevésnek tűnik, nem az én vakfoltom-e?

Timár Sára Erzsébet: Kultúrház

Abban viszont biztos vagyok, hogy amíg ki nem derül az ellenkezője, egy globális összeesküvés-elmélet kirobbanásakor, addig azt gondolom, a Capa-nagydíj szakemberei hoztak egy döntést, amit tiszteletben kell tartani és meg kell próbálni megérteni. Ha vannak érvek, miért nem tetszik a döntés, el kell mondani, mert a nyílt dialógusból, vagy akár az értelmes vitából születhet, születik az új belátás, a meg-vagy épp a termékeny félreértés.