9699 Archives - artportal.hu

Civil menet Aleppóért. Művészet és migráció 5.

Aleppói séta. Március 22., Pécs

Tavaly Karácsonykor, december 26-án indult el a Civil békemenet Aleppóért. A kezdeményezők manifesztójában az áll: nem ülnek tétlenül tovább, és latte machiato-juk iszogatása helyett elindulnak a menekültek kitaposott útvonalán, de fordítva teszik meg azt.

A Berlinből induló, Csehországon, Ausztrián, Szlovénián, Horvátországon, Szerbián, Macedónián, Görögországon és Törökországon át Aleppóba vezető utat gyalogszerrel teszik meg az önkéntesek, most épp Szerbiában menetelnek. Az ötlet Anna Alboth újságírótól származik, akihez az interneten közzétett felhívását követően, napokon belül 3000 ember csatlakozott 26 országból.

Fotó: civilmarch.org

Az utat persze kevesebben teszik meg, sőt sokan csak egyes részekre csatlakoznak az akció során. A 15-25 km-es napi átlagot figyelembe véve szeptemberben érnek majd a demonstrálók Szíriába, de elmondásuk alapján nem a megérkezés a cél, hanem maga a folyamat, a figyelemfelhívás és a menekültek lelki támogatása, akik szembejönnek velük az úton.

Március 22-én értek Szarajevóba a menetelők, akik ezt megelőzően felhívást tettek közé honlapjukon, szolidaritási akciók szervezésére ösztönözve a civil szervezeteket világszerte, hiszen 2017-ben múlt 25 éve, hogy elkezdődött Szarajevó ostroma. 11541 rózsát dobtak a Miljacka folyóba a négy évig tartó ostrom áldozatainak emlékére. Majd a vonulók gyertyával a kezükben, mezítláb gyalogoltak a városban, és piros festékbe lépve lábnyomokat hagytak Szarajevó utcáin. Az akciót Aeham al-Ahmad zongorakoncertje követte, aki Damaszkusz romjain játszott melódiájáról híresült el, végül egy 24 órás, nyitott beszélgetés zárta az eseményt.

Fotó: civilmarch.org

Magyarországon egy pécsi szervezet, az Üres Tér Színházi Egyesület bázis-tagjainak indítványozására, helyi képzőművészek és aktivisták csatlakozásával vállalkoztunk arra, hogy a felkérésnek eleget tegyünk és akciót szervezzünk az emblematikus napon.

Aleppói séta címmel háromórás menetet hirdettünk meg. Leginkább fiatalok gyülekeztek a város fölött húzódó mezőn, ahol meditációs rituáléval készültünk fel a performanszra – az erőgyűjtésre szükség volt, komoly fizikai kihívásnak néztünk elébe, saját készítésű hordányakon betegségben elpusztult, kidőlt fák 40-50 kg-os rönkjeit hordoztuk a város terein és utcáin keresztül. Arönköket – jelképes testeket – egyenként piros festékkel jelöltük meg, kiválasztva így azt, amelyet személyesen végigkísérünk az úton.

Pécs, március 22. Fotó: Tóth Zsófi

Három, fából faragott halott gyermekalakot karban hordtak a menet élén, neutrális kifejezést kölcsönző maszkokban vonuló figurák. Fejükön félkörben ívelő korona, amin harang himbálózott és alkalmanként ünnepélyességet kölcsönözött megszólalásával. A menetelők gyermeki ártatlanságot és tisztaságot szimbolizáló fehér ruhákat viseltek, miközben szájukat fehér szalagokkal kötötték be.

Fotó: Tóth Zsófi

A néma menet az utcai járókelőknek egy színházi esemény vagy performansz jellegét sugallhatta és a vezeklés-szerű jelenet láthatóan megdöbbentő hatást keltett bennük. Ijedt vagy csodálkozó arcok néztek a közeledő semleges álarcokra, kérdések és kommentárok szóltak a bekötött szájú résztvevőkhöz. Válasz vagy gesztus nem érkezett vissza, éppen úgy, ahogyan a menekültek helyzetére vagy a háború végére vonatkozó kérdéseink maradnak válasz nélkül. A résztvevők pedig nem is lettek volna képesek kitekinteni ebből a koncentrált jelenlétből, a performansz egyfajta transzba, az időtlenség és fájdalommentesség állapotába vitt minket – a gondolatok közössé váltak, az együttérzés és a gondoskodás szelleme járta át a vonulókat.

Fotók: Szabó Dorka

Megoszlottak a reakciók: néhányan kapcsolódtak a szolidaritási akcióhoz, sokan azonban rosszallóan vagy támadóan álltak az eseményhez. Az értelmezést szórólapok segítették, amelyeket a pécsi Leöwey Gimnázium önkéntes diákjai osztottak ki a séta közben. Úgy tűnt, azoktól érkeztek a negatív visszajelzések, akik nem értették, miről szól az esemény, vagy akiknek nem mondott semmit Aleppó neve. Az információhiányuk némi félelemmel keveredett, a performansz résztvevőinek “más” jellege és a járókelők “kívülállása” a részvételre szóló felhívás ellenére a kirekesztettség érzetét keltette bennük.

Fotók: Szabó Dorka

A menet végül kiinduló pontjához ért vissza, ahol a “gyermekeket” vesszőkből és gallyakból font nagyméretű fészekbe helyeztük, a rönköket köréjük rendezve. A feloldást nem követték szavak, a közel ötven résztvevő csendben hazaindult. Sokan nem ismerjük egymást, de a közös út során átélt empátia, küzdelem, fájdalom a közösségbe tartozás felszabadító élményét nyújtotta és egyetemesen összekötött minket, embereket.

Kerethelyzet. Migráció, kelet és nyugat az APA-ban

The Frame That Blinds Us
APA Galéria (Ateliers Pro Arts), Budapest, március 15-ig

A The Frame That Blinds Us utazó kiállítás, ami három helyszínen, Budapesten, Grazban, és Rijekában tekinthető meg idén és 2018-ban. A hazai a csoportos tárlat első megjelenése, amelyen két magyar résztvevő mellett – többek között – bolgár, cseh, horvát és amerikai művészek is kiállítanak. A koncepció alapja Judith Butler Frames of War: When is Life Grievable? (Verso, 2009, NY) című tanulmánykötete. A sokat idézett könyv öt szövegen keresztül vázolja fel a nyugati civilizáció és a háború viszonyát. A különböző esszék főként egy kérdés köré szerveződnek: hogyan próbálja a politika és a média elérni azt, hogy morálisan védhető legyen a háborúk során embereket meggyilkolni? Ezt leginkább úgy éri el, hogy vizuális és retorikai eszközökkel elkülöníti a mi és az ők fogalmát, és hierarchikus rendszert épít ki emberi életek között.

Fotó: APA

A média a 2002-ben indult iraki háború óta ismét az egyik legfontosabb technológiai elem, ugyanis részben azon keresztül jön létre az az értelmezési keret, ami a nyugati és nem-nyugati ember életének értékét egymáshoz képest elhelyezi. Butler elsősorban feminista és gender témájú írásairól ismert, és ezekben a szövegekben szintén az egyik alapvetés az egyén és a társadalom által kialakított normák konfrontációja, illetve ezek állandóan mozgásban levő, relativizált volta. A kiállítás kurátorai, Katharina Swoboda és Mare van Koningsveld abból indul ki, hogy Butler felvetései napjainkban, az „igazság utáni politika”, a (szélső)jobboldal térnyerése és a migrációs krízis idején még mindig relevánsak. A felkért tizenkét művész pedig főként ez utóbbi témát boncolgatja műveiben.

Ahogyan a fentiekből is látszik, a téma fajsúlyos, és mint mindig ilyen esetekben, az út a célig aknamezőn át vezet. Ma pedig, amikor a művész nem csak pusztán művész, de aktivista, történész, szociológus, filozófus, antropológus, megrendelő, pályázatíró, esztéta, kurátor, és más, végtelen számú szereppel megterhelt, vagy azok által ihletett közéleti személyiség, akkor az elvárások sora is megnövekszik. Képes-e egy képzőművész releváns módon hozzászólni például a menekültkérdéshez, és ha igen, akkor miként? Mit jelent egyáltalán, hogy egy komment releváns az adott témában? Meddig terjed egy képzőművész felelőssége és illetékessége társadalmi kérdésekben, és milyen eszköztár áll rendelkezésre bármiféle cél eléréséhez?

Brückner János és Khansa Humeidan: Home – You are not alone, 2017, multmédia installáció. Fotó: APA Galéria

A szokásosnál kritikusabban vizsgálja ezt a szerepet Brückner János és Khansa Humeidan Home – You are not alone (2017) című multimédia installációja. Statementjükben azt feszegetik, lehet-e a galéria kilúgozott tereiben reprezentálni a menekültválságot? Illetve a kiállításnéző mi, és háborús menekült ők közti szakadék eltüntetését, vagy legalábbis elhomályosítását kísérlik meg. Munkájukban két olyan történetet prezentálnak, amik az otthon fogalmához kapcsolódnak, és amelyekben nem fontos a szereplők kiléte, csupán az általuk elmesélt sztori.

Lőricz Réka: OPEN, 2017, installáció. Fotó: Wéber Áron

A kiállítás kilenc műalkotásából öt a videó műfaját választotta, amiből az egyik Lőrincz Réka OPEN (2017) című munkája, ami valójában a megnyitóra készített helyspecifikus installáció dokumentációja. Lőrincz általában társadalmi kérdésekkel foglalkozik alkotásaiban, és teszi ezt mindig úgy, hogy egyszerre könnyed, szellemes, és még az adott munka kereteit is megkérdőjelezi. A konceptuális ékszereiben kifejezett látásmód köszön vissza ezúttal is, a Kelet-Európa és Afganisztán közti területet színes homokkal ábrázoló installációjában, ami a kiállítás két tere közt helyezkedik el. Így a látogatók nem, vagy csak nagyon nehezen tudták elkerülni, hogy belelépjenek, és így összekeverjék és széthordják azt egyrészt a galérián belül, másrészt pedig a cipőjükön szerte a városban. Ez a kiállítás egyik legkreatívabb darabja, ami azonban sajnos csak a megnyitó ideje alatt volt széthordható, később már csak a róla készült videódokumentáció látható.

Katharina Swoboda: Center of the Earth, 2017, video still. Fotó: katharinaswoboda.net

Egy másfajta mozgást rögzít Katharina Swoboda Center of the Earth (2017) című munkája; azt az utat, ahogyan a művész Európa középpontját próbálja megkeresni. A videó felénél kiderül, hogy a két navigációs eszköz különböző helyeket adott meg ugyanarra a koordinátára. A kaland Törökországban zajlik, és közben néhol a művész maga narrálja az utazást. Sajnos, az nem derült ki, hogy mivégre kereste Swoboda Európa tökéletes középpontját, ahogyan az sem, hogy a másik, szintén videóval operáló művész Kamen Stoyanov célja mi volt. Lehetséges-e elpusztítani egy fenyegetést? – teszi fel a kérdést videóinstallációjában (I Am Going To Kill You, 2017), amiben egy cetlit talál egy beverly hills-i parkolóházban, amin a „Meg foglak ölni” mondat olvasható. Öt évvel később a művész úgy dönt, hogy a legjobb lesz, ha elviszi egy lőtérre a papírt és szitává lövi.

Kamen Stoyanov: I Am Going To Kill You, 2017, video still. Fotó: APA

Bár a cetli eredetét homály fedi, és az is kétséges, hogy a videó teljes egészében fikció-e, vagy a papírt valóban megtalálta Stoyanov, és viszonylag hosszú idő után döntött a megsemmisítés mellett, a konceptuális megsemmisítés inkább tűnik felesleges és teátrális mozzanatnak, mintsem megokolt és jelentéssel bíró döntésnek. Hasonló, szinte naiv próbálkozásnak érződik Joe Joe Organas In Full Flow (2017) című alkotása is, amiben a művész nyílt leveleket küldött Magyarország, Amerika, és Japán vezetőinek a migrációs válság megoldását sürgetve. A művész maga is kifejezte kételyeit azt illetően, hogy a levél eljut-e például az ovális irodába Donald Trump – állítólag gyermekméretű – kezei közé, és ezért inkább a megnyitó alatt egy performansz keretében eltweetelte neki a szöveget.

Fotó: APA

A kiállítás egészét illetően a tanácstalanság és bátortalanság jellemző, ez valójában nem is olyan meglepő, ugyanis a korszellemet tekintve is ezek lehetnek meghatározó érzéseink. Ahogyan Judith Butler maga is kiemeli a Frames of War-ban és az azt megelőző könyvében (Precarious Life, Verso, 2004, NY) is, a hatalom által kijelölt keretek túlmutatnak a mi és az ők puszta megkülönböztetésén: itt már az ők episztemológiai aláaknázása játszik. Mindez azt jelenti, hogy ha hosszú évek szisztematikus munkájával elültetik bennünk az érzést, hogy a háborús övezetek lakóinak élete egy másfajta, kevésbé értékes létezés, akkor ezek után már csak egy lépés a gyilkosság (morális) legitimizálása. Vagyis – ahogy a történelemben annyiszor –, az objektum és a szubjektum közti különbség eltörlésére történik kísérlet.

Kiállító művészek: Brückner János /Khansa Humeidan (HU/SYR), Azahara Cerezo (ES), Marta Fišerová (CZ), Lőrincz Réka (HU), Marko Markovic/ Sandro Đukić/ Branko Cerovac (HR), Joe Joe Orangias (US), David Reumüller (AT), Kamen Stoyanov (BG), Katharina Swoboda (AT)

Állandósult ideiglenesség. STANDBY, m21, Pécs

STANDBY
Zsolnay Kulturális Negyed, m21 Galéria
2017. február 3.-26.

A kiállítás kurátora: Nagy András esztéta, a Janus Pannonius Múzeum muzeológusa
Kiállító művészek: Böszörményi István, Kiss Andor, Kotormán Norbert, Kuti László, Lukács József, Miklya Gábor, Nyáry Zsolt, Orosz Klára, Palatinus Dóra, Pál Zoltán, Rezsonya Kata, Rigó István. Megnyitotta: Kiss Tibor Noé író

Helyspecifikus temporális munkák, vegyes technikájú installációk, politizáló kortárs állásfoglalások együttese hozott sikert a pécsi BÁZIS Szobrász Egyesület STANDBY című csoportos kiállításának.

A pécsi Zsolnay Kulturális Negyed m21 galériájának évkezdő tárlatán a tagok az adott térre reagálva új, helyspecifikus munkák megvalósítására vállalkoztak. Ritkaság, hogy egy csoportos kiállításon mindenki új alkotással jelenjen meg, s bár az ötlet kiváló, ez az idea itt sem valósult meg teljesen.

Palatinus Dóra: Az élet szűkös helyei. 2017, Fotó: Miklya Gábor

Egy olyan egyesületről beszélünk, ahol 14 éves múltra visszatekintő ismeretség köti össze a tagokat, így egy közös kiállításra való felkészülés és a koncepció kidolgozása akár hosszabban is lehetséges. Közpénzből működő művészeti intézmények, így az m21 galéria esetében is azt gondolnánk, hogy a biztos anyagi háttér és a szakmai vezetés tervezhetőséget jelent a programok tekintetében. A Zsolnay Negyed „nagy kiállítótere“ jelen állás szerint azonban nincs becsatornázva a hazai vagy nemzetközi képzőművészeti network-be, sem biztos anyagi háttér, sem kurátorok, sem képzőművészetre specializálódott szakemberek nem állnak mögötte – így valódi koncepció sem. Fájó hiányosságok ezek, hisz a közel 1000 négyzetméteres terület komoly potenciált rejt magában.

Rigó István: Tagolt tér, 2017. Fotó: Cseri László

Ezt a helyzetet lehetőségként értelmezte a BÁZIS, előnnyé próbálta fordítani a hátrányt, szabadságként deifiniálta a valódi intézményi háttér hiányát. Így az intézményi gazdátlanság a kiállító művészek számára a szabad játéktér és a kísérletezés esélyét adta – a fenntarthatósággal pedig itt és most nem kellett törődni. A kurátori feladatokat közösen látták el: döntöttek a művek csoportosításáról, elhelyezéséről, arról, hogy egyes munkák mekkora térben, milyen közegben szerepeljenek. Ez, mondhatni a közösségi művészet gyakorlata, ami egyébként a megnyitót megelőző alkotótelep-szerű folyamatban is megmutatkozott: a hely műhellyé alakul, amely közben kiállítótérként látogatható is. A művészetközvetítésnek ez a formája szép kísérlet volt a művészek részéről, azonban célját az információhiány miatt nem érhette el. Az esemény kommunikációjára nem maradt kellő erőforrás és figyelem, így az amúgy nyilvános és interaktív installálási műveletet csak kevesen látogatták.

Rezsonya Kata: Palást/Takaró, 2016-2017. Fotó: Miklya Gábor

A helyzetre való spontán reflexió képessége és az aktuális társadalmi, gazdasági, politikai folyamatok alkotásokban való manifesztációja alkotta a kiállítási koncepció gerincét. Az igazán ütős munkák valójában azok lettek, amelyek beteljesítették a tervezett küldetésüket és a hagyományos szobrászati rutintól elrugaszkodva kortárs képzőművészeti statementekké válhattak. Ilyen például Rezsonya Kata Palást/Takaró (2016-17) című munkája, mely egy kislányáról készített fotósorozat, miközben a „csöpp királylány“ aranyszínű izolációs takaróval játszik, hajtogatja, forgatja, magára teríti. A képekkel körbevett helyiségben láthatatlan testekre borított arany palástok csillognak, az arctalan sötétség hátborzongató emlékeket idéz, partra jutott menekülteket vagy az aleppói áldozatokat.

A személyesség, a családi történet Hímzésterv 1:1 című munkájában is megelevenedik, a magasba nyúló, vadszőlő mintázat, mely a helyhez, otthonhoz ragaszkodás szimbolikája. Az ágas-bogas futónövény rajzolatát eredetileg hímeztetni kívánta az alkotó, de végül viszont a megbízott cégtől érkezett visszautasítás tette teljessé az alkotást: „Sajnálatunkra, cégünk ilyen jellegű szögesdrót hímzést nem tud vállalni“ – olvasható a munkát kísérő szövegezés soraiban.

Palatinus Dóra munkái szintén társadalmi kérdéseket céloznak, Menedék című fotója egy utca közepén keresztbe felállított sátrat ábrázol, Az élet szűkös helyei (2017) pedig egy kitejesztett installáció, sátrakból és camping öltözőfülkékből összeépített pálya. Ismét menekültpolitikai utalásra asszociálunk, de a színes sátrak szűkös járataiba meredten engem is egy ismerős érzés fogott el, a szakadatlan ingázás, az itt-ott kitekintés és amott megpihenés, a migránsok otthontalansága, modern nomádok bolyongása és nem utolsó sorban az új generáció melankolikus kozmopolitizmusa egyaránt.

Kuti László Sziszüfosz udvara, 2017. Fotó: Cseri László

Ezt a rezignált állapotot oldják fel némiképp a kiállítás zárómunkái, Kuti László Sziszüfosz udvara (2017) és Titán (2017) című installációi. A kötözőszalaggal becsomagolt talicska és kert az otthont idézi meg, ahol a nosztalgikus tárgyak (biciki, grill, szánkó, fejsze, wc ülőke stb) emlékfoszlányokként materializálódnak. Az utópikus szcenárió – amelyben a boldogság úszó szigetként tűnik fel a térben –, ahogy a munkák többsége is, egy disztópikus társadalmi állapotot elevenít meg, az otthon és a társadalmi hovatartozás keresésének keserű doktrináját artikulálja.

Egyes munkák a boldogtalanság és letargia állapotbeli előzményeire, az egyén szorongásaira, hétköznapi korlátokra, individuális elfojtásokra reflektálnak. Orosz Klára óriási, bizarr Köpetgömb-jében mintha a régi idők lerakódásai, a mélyrétegek megkövült darabjai kerülnének felszínre. A munka vizuális narrációja a Köpetelés-t bemutató videó: a loop-olt felvételen a köpetet kiokádó bagoly különös módon válik drámaivá attól, hogy az ismétlődés mintha korunk neurotikus viselkedésformáira és az egyén érzelmi elfolytásaira reflektálna.

Orosz Klára: Köpetgömb, 2017. Fotó: Cseri László

Az individuális léthelyzetekre és egyúttal társadalmi elnyomásra konkrét üzenetekkel utal Pál Zoltán Közmunka I.- II. (fogalomegyeztetési kísérlet) installációjával, mely a munka fogalmának és a közmunka gyakorlatának szatirikus reflexiója. Az aranyba foglalt köztéri bazalt térkövek között felszökő fűszálak és a beékelődött konyhakés látványa a köztereken gyomláló közmunkások jeleneteit idézi elénk. Valósághiány (2017) című installáció szintén kritikai töltetű térfoglalás: a tetthelyet jelölő, kék neonfénnyel körvonalazott, tükörfelülettel kitöltött áldozat figura, egy aranyozott pad, mely fölött világító felirat: foglalt. A hajléktalanság problémájára, a mélyszegénységre, a nélkülözésre reflektáló mű szorongást kelt a nézőben, a földön lévő tükörfelület pedig az ezzel való szembenézésre szólít fel. Nyári Zsolt Idővonal (Dokumentált jelenlét) című munkája, a kiállítótér falaira ragasztott közüzemi számlák végeláthatatlan folyama hasonló jelentéseket sugall. Az elmúlt 17 évből származó befizetési igazolószelvények élénksárga ornamentikája hétköznapi tabukat, a privát és nyilvános tér határait feszegeti.

Nyári Zsolt: Idővonal, 2017

Számos szobrászati munka a kiállításon korábbi évekből származik, így nehezen kapcsolódik a kiállítási koncepcióhoz. A kortárs eszközhasználat vagy az esztétikai minőség megszólítja ugyan a látogatót, az üzenet azonban elhalkul a hangsúlyosabb művészeti kinyilatkoztatások között.

A fent említett installációs művek olyan komoly társadalmi problémákat dolgoznak fel, melyek szignifikáns elemei egyéni vagy szocális életünknek, együttes fellépésükkel pedig jelentős érzelmi és gondolati csomaggal engedik el a látogatót.

Pál Zoltán Közmunka I.- II. (fogalomegyeztetési kísérlet), 2017. Fotó: Cseri László

A munka fogalmával, az egyén érzelmi krízisével és egzisztenciális kilátástalanságával foglalkozó konkrét üzenetektől olyan univerzális jelentésekig jutunk, mint az otthon meghatározása, az emberi értékek megkérdőjeleződése, az állandóság és a múlékonyság váltakozása. A dramaturgiai hatást Miklya Gábor azzal fokozta, hogy újraértelmezte a galéria terét. A szokásos útvonalat körben is bejárhatóvá tette, a befogadó és az elbocsátó csarnok közti átjárót befalazta, az álfalba pedig egy ágyúgolyó áttörési kísérletére emlékeztető rést konstruált (Lyuk). Ez a munka a kiállítás egyik emblematikus alkotása lett. Agresszív támadásra, betörésre következtetnénk, miközben az egyes munkák jelentésbeli összekötéséről, a világok átjárhatóságáról is szó van.

Miklya Gábor: Lyuk, 2017. A művész fotója

Így került közelebb Aleppo Drezdához

A három kiselejtezett, függőlegesen felállított autóbuszból létrehozott installáció a város történelmi központjában, a Neumarkton, a romjaiból újjáépített Frauenkirche tőszomszédságában kapott helyet, és egy német anyától és szír apától Damaszkuszban született, kettős állampolgárságú szobrász- és akcióművész, a 32 éves Manaf Halbouni alkotása. Halbouni Damaszkuszban kezdte el művészeti tanulmányait, amiket anyja szülővárosában, Drezdában fejezett be és azóta is a szászországi fővárosban él. Napjainkban is rendszeresen megfordul Szíriában és természetesen nem hagyja hidegen az ott élők szenvedése.

Most felállított drezdai munkáját közvetlenül mégsem helyszíni tapasztalatai inspirálták, hanem egy olyan fotó, ami 2015-ben járta be a világsajtót és ami egy aleppói útkereszteződésben függőlegesen felállított autóbuszroncsokat ábrázolt. A furcsa konstrukció „feladata” az volt, hogy eltakarja a kilátást az orvlövészek elől és így némileg biztonságosabbá tegye az ott élők mindennapjait. Halbouni úgy gondolta, hogy egy hasonló építmény – egy „mai Szabadság-szobor” – egy másfajta környezetben is alkalmas arra, hogy felhívja a figyelmet a háborúk okozta sebekre, a harci övezetekben élő civil lakosság szenvedéseire – és érthetővé tegye, mi kényszeríti az ott élőket menekülésre.

Manaf Halbouni.Forrás: tag24.de

Tervének megvalósításához érzékeny terepet választott: a rendkivül gazdag történelmi és kulturális hagyományokkal, napjainkban is pezsgő szellemi élettel büszkélkedő Drezdában a német átlagnál lényegesen magasabb a szélsőjobboldali, rasszista nézeteket vallók aránya; korántsem véletlen, hogy 2014-ben itt alakult meg az ún. Pegida mozgalom (a betűszó jelentése: Európai hazafiak a Nyugat iszlamizálása ellen) és jelenleg is itt a legerősebbek a pozíciói.

Nemcsak a helyszín, az időpont is érzékeny: az emlékmű felavatása csak néhány nappal előzte meg a február 13-i emléknapot; 1945-ben e nap éjszakáján bombázta rommá az amerikai és a brit légierő a várost, legkevesebb 25 ezer halottat hagyva maga után. A hivatalos megemlékezések mellett ilyenkor a szélsőjobb is aktivizálja magát és igyekszik Németországot a háború áldozataként feltüntetni. A fiatal művész ráadásul vétlen módon ugyan, de hagyott maga ellen egy támadási felületet: az eredeti 2015-ös aleppói fotón a felállított buszok tetején egy olyan szervezet zászlaja látható, amit Európában a terrorizmus támogatójaként tartanak nyilván. Azonban – feltehetően épp ezen okból – a képet közlő legtöbb újság, így a londoni The Guardian is, ahol Halbouni találkozott vele, a zászlót egyszerűen levágta a fotóról.

Ő már csak a művéről kialakult vita kezdete után látta az eredeti képet, ami, mint hangsúlyozta, korábban sem térítette volna el tervétől, tekintve, hogy az Aleppóban felállított buszoknak egyértelműen humanitárius rendeltetése volt, és különben is, Szíriában olyan áttekinthetetlen a helyzet, hogy nemigen lehet kibogozni, ki kivel van. Az ő célja az, hangsúlyozta, hogy rámutasson a szenvedésre, s ugyanakkor reményt is adjon, hiszen míg az eltévedt golyóktól védő buszok a háború borzalmait jelzik, az újjáépített Frauenkirche épp azt bizonyítja, hogy a szenvedésnek véget lehet vetni, van remény, esély a békére és az újjáépítésre.

Ez az aleppói fotó ihlette Manaf Halbouni munkáját. Fotó: Karam Al-Masri /AFP, forrás: artdaily.com

A szélsőjobb már az emlékmű felállításának tervére is aktivizálta magát, a szidalmakból és az életveszélyes fenyegetésekből nemcsak a művésznek jutott ki, hanem Dirk Hilbertnek, a város polgármesterének is, akinek már tavaly elrendelt rendőri védelmét most tovább erősítették. Hilbert egyébként az FDP színeiben politizál, de 2015-ben civil egyesületek képviseletében indult a polgármesteri székért, amit a második fordulóban többek között a Pegida jelöltjének támogatásával nyert el a Szociáldemokrata Párt jelöltjével szemben. A művész az installálás idején mindvégig a helyszínen tartózkodott, nem csak azért, hogy irányítsa a munkát, hanem azért is, hogy számos aktivistával karöltve elmagyarázza az érdeklődőknek – köztük azoknak is, akik elutasítják az emlékművet – hogy mit szeretne munkájával elérni. Sokakat azonban nem érdekeltek ezek az érvek; ők az emlékmű avatásának megzavarásában élték ki magukat, és mocskolódó bejegyzésekkel árasztották el az internetet. Az „idiotizmus”, a „művészi szabadság megerőszakolása”, a „gyalázat” a legenyhébb bejegyzések közé tartoztak. A dolog olyan méreteket öltött, hogy több, az emlékműről tudósító weboldal egy-két nap után letiltotta az írásaihoz fűzött kommenteket.

Emlékmű. Manaf Halbouni installációja a drezdai Frauenkirche előtt. Forrás: Wikipedia

Van azért az éremnek pozitív oldala is: a projekt mellett nagyon sok intézmény állt ki, élükön a Kunsthaus-szal és a Bundeswehr Hadtörténeti Múzeumával; ezek az intézmények és magánalapítványok állták az emlékmű felállításának költségeit. Sok helyi lakos pedig azért vonult az utcára, hogy tiltakozzon a szélsőjobb akciói ellen.

Az emlékmű avatása a projekt mellett következetesen kiálló polgármestert is új felismerésekkel gazdagította. A reakciókat – szemmel láthatóan felindultan – rémisztőnek nevezte és hozzátette: „Azt hittem, hogy ennél azért már előbbre tartunk”. Úgy tűnik, ebben tévedett.

Mit mondhat a művészet a migráció kérdéséről Budapesten?

A Goethe Intézet 2015-ös pályázatára beérkezett nagyszámú munkából igencsak úgy tűnik, lenne mondandójuk a művészeknek a migrációról, egyáltalán a témáról való gondolkodás lehetséges módjairól. A német állami intézet azonban a feszült és naponta változó politikai helyzetre, illetve az álláspontok tisztázatlanságára (!) hivatkozva, végül, nem sokkal az igazgatóváltás után, visszakozott saját projektje megvalósításától.

Az egyik pályázó művész, Benyovszky-Szűcs Domonkos ezután a kereskedelmi szektorban mozgó Faur Zsófi Galériával egyeztetett munkája bemutatásáról, mígnem a galériatulajdonos az utolsó pillanatban itt is kihátrált. Végül egy kis nonprofit hely, a Franck Fontaine vezette budapesti Cave Canem adott teret az installációnak. Talán ismét annak lehetünk tanúi, hogy a legaktuálisabb kérdések tematizálását kizárólag a nonprofit szektorban vállalják? A kiállítás meghosszabbítva, június 24.-ig látható. A galéria vezetőjével és a művésszel beszélgettünk.

Matt Coco: Un livre des merveilles. Fotó: Franck Fontaine

aP: Kezdjük az elején: Franck, mielőtt Magyarországra jöttél, kurátorként vezetted a lyoni Centre Culturel de Rencontre – Couvent de la Tourette / Le Corbusier-t, és a Galerie photographique Le bleu du Ciel-t. Mikor jöttél Magyarországra és miért nyitottál galériát?

Franck Fontaine (F.F.): 2005-ben művészként hívtak meg Magyarországra az FKSE Stúdió Galéria, az AFAA (Association Française d’Action Artisitique) és a Centre d’Art Astérides – Marseille közös szervezésében. Azután, 2008-ban költöztem teljesen ide, részben személyes okokból, részben azért, mert – mivel nem beszélem a nyelvet – ideálisnak tűnt az elvonult alkotásra. A Cave Canem-et három és fél éve nyitottam meg a Kálmán Imre utca egyik pincéjében. Eleinte francia képzőművészeket, anarchistákat és írókat hívtam meg, volt itt pl. Nicolas Giraud, Dominique Meens, Bruno Lemoine és Olga Theuriet miután pedig kapcsolatba kerültem magyarokkal, fiatal magyar művészek, Eörtzen Nagy Gergő, Varsányi Kristóf, Engert Dávid és most Benyovszky-Szűcs Domonkos egy-egy projektje is helyet kapott a pincémben.

Nicolas Giraud: Ősz. Fotó: Nicolas Giraud

aP: Viszonylag kevesen tudnak a hely létezéséről. Ez minek tudható be? Igyekeztél-e bekapcsolódni a magyar kultúrába, például kapcsolatot létrehozni magyar helyekkel?

F.F.: Ehhez először azt kéne definiálnunk, hogy mit értünk kultúra alatt, és ez elég pontosan kapcsolódik a jelenlegi kiállítás témájához is. Mit jelent az, hogy magyar kultúra vagy francia kultúra? Persze létezik olyan, hogy hagyomány, de mindenekelőtt és elsősorban a kapitalizmus kultúrájában élünk, amelyben a hagyomány fogalma ki lett sajátítva a kapitalizmus és az azzal összefonódó állam által. Mindkettő muzeálissá, statikussá akarja tenni, rögzíteni kívánja a kultúrát, miközben a hagyomány alapműködése ezzel éppen, hogy ellentétes; saját maga folytonos változtatásán alapul, azon, hogy megeméssze mindazt, amivel a jelenben találkozik, akárhonnan jöjjön is a változás, a mozgás, az impulzus; menekültektől, cigányoktól, franciáktól, zsidóktól, stb. A rögzítés, a kategorizálás a hagyomány organikus működését a hatalom pozíciójából töri meg. Nem az a kérdés tehát, hogy mi a kultúra, hanem mindig az, hogy éppen hogyan és mi ellenében hozzuk létre azt. Művészként és kurátorként is az érdekel, azt keresem, hogy lehetségesek-e, és ha igen, mely esztétikai gesztusok képesek szembemenni a politikai működés realitásával és ellenállni annak, illetve a létező szimbolikus hatalmi rendek folyamatos, részben tudatos, részben öntudatlan újraalkotásának.

Laurence Cathala: Wunderkammer. Fotó: Laurence Cathala

aP: Ha nevezhetjük ezt a galériád központi programjának, akkor elég harcos és az itthoni nonprofit szektorban meglehetősen specifikus, illetve szokatlanul fókuszált programról beszélhetünk. Ha belegondolunk, itthon a nonprofit galériák programjai alapvetően ennél jóval tágabban definiált horizonton működnek: elsősorban életkori (FISE, FKSE), területi (MaMŰ), kisebbségi (Gallery8) bemutatási vállalásokból indulnak ki. Kifejtenéd kicsit jobban a programod?

F.F.: Igen, mint mondtam, elsősorban az érdekel, hogy milyen esztétikai gesztusok lehetnek képesek leleplezni a politikai és kapitalista beszéd hatalmi működésmódját. A kapitalizmus spektákuluma az imaginárius létrehozásán alapszik, és az egyén azért dolgozik, hogy hozzáférjen az imagináriushoz. Ez a hozzáférés azt jelentené, hogy nem kell többé elgondolnia saját „problémáit”, ez azonban csak elvétve jön létre, következésképpen újból fogyasztásra kényszerül. Ami mindebben érdekes, az az, hogy a szubjektum ezt az ígéretszerű élvezetet, mint szimbolikusat érzékeli, olyasvalamiként, mint ami a valóst az imagináriushoz fűzi. Miközben egy olyan imagináriusban van nyakig, amelyből hiányzik a saját imagináriusa. Más szóval: a kapitalizmus spektákuluma a személyközi viszonyokat mediatizálja. A becsapása pedig, hogy azt a képzetet kelti, mintha beleszólhatnánk a szimbolikus struktúrájába. A kérdés tehát így hangzik: vajon a kortárs művészet képes-e ellenállni ennek a mediatizálásnak, és olyan szerepet betölteni, amely helyet ad az egyén szimbolikuson végzett munkájának? Domonkos kiállítási terve pedig ezért is illeszkedett a programomba, mert esztétikai gesztussal reflektál erre a működésre.

Dominique Meens: Du signifiant dans la nature. Fotó: Franck Fontaine

aP: Áttérve a kontextus után a jelenlegi projektre; Domonkos, elmondanád először a pályázat és a kiállítás történetét?

Benyovszky-Szűcs Domonkos (BSz.D.): Tavaly őszi határidővel hirdetett pályázatot a Goethe Intézet, szó szerint: „Magyarországon és Németországban élő művészek számára online kiállításon való részvételre, melynek célja a migráció témájának bemutatása 35 év alatti alkotók munkáin keresztül egy nem fizikai, hanem web alapú térben.” A beérkezett pályamunkák feldolgozása előbb elhúzódott, majd szinte cinikusan áttetsző indoklással lefújták a kiállítást. Szimptomatikusnak, mégis leplezetlenségében döbbenetesnek látom, ahogyan egy állami (ez esetben német állami) kulturális intézmény gesztusában mindenekelőtt a politikai logika szerinti működés megmutatkozik. Ez az élmény természetesen csak megerősített abban, hogy a munkámat be kell mutatni, azonban immár a visszautasítás eme kontextusát is beemelve a projektbe. Ezzel kerestem meg a Faur Zsófi Galériát, amely kezdeti nyitottsága után végül szintén túlságosan rizikósnak érezte a befogadást. Így jutottam el az állami helytől a kereskedelmin át a nonprofit, földalatti (lévén szó pincéről), ráadásul egy francia művész által vezetett Cave Canem-be. Visszanézve úgy látom, paradox módon a sorozatos visszautasítás finomította és gazdagította a projektet, ugyanis egyszerre modellálta az általam problematizálni kívánt bináris politikai gondolkodás működésmódját és mutatta be következményeit is, tovább építve a munka reflexiós kontextusát.

Fotó: Benyovszky-Szűcs Domonkos

aP: A hely és a kiállítás megvalósulásának története után térjünk át magára a kiállításra. Hogyan is kell elképzelni ezt a hat négyzetméteres, feketére mázolt pincében kialakított installációt?

BSz.D.: A kiállítás három részből áll. Az első rész egyik felét egy általam fejlesztett, „Feel free in my identity” című honlap dokumentációja jelenti, amit a Goethe Intézet webalapú kiállítására adtam be. A Keletiben, Budapest utcáin és (mivel ekkor már nem voltak könnyen megközelíthetőek, így sok rászánt óra eredményeként) a határterületeken is fotóztam menekülteket és helyi lakosokat, majd minden egyes portrét kettévágtam. Az interaktív felületen aztán az emberi fél-arcokból a befogadó tetszőleges fantomprofilokat, afféle hibrid portrékat hozhatott létre, háttérként pedig a menekültek otthonvárosairól és Budapestről készített fotók közül választhatta ki a rögzíteni kívántat a néző. Hozzátartozik a munkához – és jelentőségteli élmény volt számomra – a magyar portréalanyok nyitottsága. Függetlenül attól, hogy miként vélekedtek a menekült- vagy migránskérdésről, a megkérdezettek 80%-a egyrészt engedte, hogy lefotózzam és felhasználjam arcát a projekthez, másrészt szinte magától fejtette ki meglátásait a téma kapcsán. A honlapomat később hackerek feltörték és egy, „a muszlimok nem terroristák, és pont az olyan honlapok miatt hackerkednek még, mint az enyém” üzenet kíséretében a honlapot megszüntették. Eddigre már a Goethe Intézet is lemondta a pályázatot, így végül a munka első részét e hármas reprezentációs helyzet egymásra vonatkoztatott bemutatása alkotta.

F.F.: Ehhez fűzném hozzá, hogy önmagában az alkalmazást én elhibázottnak látom, mert az egymás mellé montázsolthatóság gesztusával pontosan abban a politikai panel-, és propagandarendszerben marad, annak szimbólumkészletét használja, amelyet elutasítani kíván. A munka a reakciók involválásával válik érdekessé, itt lép be egy valós, a reprezentációk visszautasításával összefüggő kommunikációs dimenzió, amely immár valós cselekvésként jelenhet meg.

Fotó: Benyovszky-Szűcs Domonkos

aP: Látható még a térben egy, immár az offline kiállítás ötletének megjelenéséhez köthető tárgy…

F.F.: A második elem gyakorlatilag egy ready made, egy lövésálló üveg ellenálló képességét demonstráló gyárilag lőtt üveg, amely eredeti funkciójától eltávolodva, használhatatlansága által kívánja reprezentálni hasznosságát.

BSz.D.: Igen, szerintem ez egy groteszk és gyönyörű tárgy. Ezt egészítettem ki a padlót borító nem-biztonsági üveg lapokkal, amelyeken minden látogatónak lépkednie kell, amennyiben szeretné közelről megnézni a kiállítást, illetve magát az üvegtárgyat. Az üveglap azonban a látogatók alatt recseg-ropog, majd lassan eltörik, kétségbe vonva, hogy lehetséges a kívülállás luxusa.

aP: És a harmadik elem?

BSz.D.: a harmadik elem négy újság: a Der Spiegel, a Heti válasz, a Der Standard és a Rizospastis teljes információs tartalmának külön-külön acéllemezekre készített, egymásra nyomtatott verziója. Ezeken az absztrahálódó képeken természetesen minden konkrét információ elvész, és az egyébként eltérő politikai hozzáállásokat képviselő orgánumok kommunikációs stratégiáinak hasonlósága domborodik ki.

F.F.: Számomra ez a kiállításnak a legérdekesebb része: rámutat arra, hogy a spektákulum elhiteti velünk, hogy van tartalom, holott tulajdonképpen a kapitalista politikai rendben folyamatosan újratermeljük kiüresedett szimbólumainkat, és identitást formáló különbségeink egyre látszólagosabbakká válnak. Szóval, a kérdés újfent az, hogy lehetséges-e, és ha lehetséges, milyen esztétikai gesztus lehet képes arra, hogy ellenálljon ennek a hatalmi működésnek, és felforgassa azt.

Fotó: Benyovszky-Szűcs Domonkos

Benyovszky-Szűcs Domonkos (1986) Drozdik Orshi osztályában végzett festő szakon, a MKE-n, 2011-ben. Műveiben az identitás ábrázolásának és az ábrázolhatóság korlátainak kérdéseit elsősorban a festmény, a fotó és az installáció megközelítési lehetőségein keresztül vizsgálja.

Franck Fontaine (1975) író, kurátor, kiadó. Kortárs irodalmi, építészeti és képzőművészeti kollokviumok szervezőjeként dolgozik. Kiállítása nyílt saját fotóiból, rajzaiból és installációsorozataiból. Könyvei: Hôtel univers, Précis d’éventration du sujet, LSD(s)… Pályáját az IVP (Interruption Volontaire de la Parole) performance-sorozattal kezdte.

Cave Canem galéria:

http://cavecanemgaleria.blogspot.hu/

https://www.facebook.com/cavecanemgaleria

Látogatható: bejelentkezés alapján: su.curesale@free.fr ill. a facebook oldalon keresztül

Benyovszky-Szűcs Domonkos kiállítsása 2016. június 24.-ig tekinthető meg

A nyitókép forrása: laurencecathala.net

Menekültekről, pátosz nélkül. Művészet és migráció 4.

Meghatározó történelmi események, háborúk, rendszerváltások és forradalmak globális szinten zajló társadalmi átstrukturálódást eredményeznek. Ezek megfigyelésével és feldolgozásával nemcsak politológusok, szociológusok, szerzők, hanem művészek is nagy számban foglalkoznak.

A ki- és bevándorlás és a menekültügy egyre fontosabb és az Európai Unió által is támogatott kutatási téma lett, ez azonban óvatosságra inti mind a kreatív alkotók körét, mind pedig a kritikus befogadók tömegét. A tematika népszerűsége ugyanis minőségi felhígulást eredményez és társadalmi visszatetszést okoz, ami megnehezíti a tárgykörrel elmélyülten és szakszerűen foglalkozó művészek helyzetét. A jelenségről és a képzőművészek ehhez köthető szerepéről szól Sigrun Drapatz képzőművésszel és kurátorral folytatott beszélgetésünk.

Sigrun Drapatz tanulmányai során Budapesten is volt ösztöndíjas, de hosszabb időszakot Törökországban töltött és ott alakult ki szoros kapcsolata az orientális művészettel, a közel-keleti kultúrával és a muszlim nők helyzetének témájával. Figyelmének fókusza 2013-14 táján irányult a bevándorlók és röviddel később a menekültek helyzetére. Ekkoriban Berlinben a bevándorlók száma radikálisan megugrott, és Kreuzberg egyik központi terén, az Oranienplatz-on folyamatosan afrikai bevándorlók demonstráltak, camping sátrak tucatjait állítva fel a helyszínen.

A térhez nagyon közel eső scotty enterprises galéria elsők között kezdett el a témára fókuszálni, itt Drapatz 2014-ben „On Water“ címmel kiállítást is rendezett saját és más alkotók munkáiból. Az esemény sikere a kiállítás utaztatását tette lehetővé, így 2015-ben Kiel-ben nyílt meg a tárlat.

On Water: kiállítási meghívó

On Water, kiállítási enteriőr, Kiel, Atelierhaus im Anscharpark, Heinrich-Böll-Stiftung együttműködésével, 2015

A cím a bizonytalanság és instabilitás érzését kívánja kifejezni és a Földközi-tengeren zajló küzdelmekre és traumákra utal. Drapatz a tényeket fikciós elemekkel vegyíti a kiállítás során, ő művészként absztrakt pozicíót képvisel, míg az általa meghívott Refugee Report projektcsapata vagy Kemal Vural Tarlan és Jon Davis párosa a dokumentarista fotó és az etnológiai gyűjtőmunka eszközeit alkalmazza. A munkák így együttesen alkotják meg az előre kitalált teret és képviselni kívánt üzenetet, amihez – Drapatz szerint – a művész és kutató szerepére egyaránt szüksége volt. „Ha egy művész kutat, az többletértéket teremt, de ha egy kutató a művészethez nyúl, kontárnak tűnhet. Fel kell tenni a kérdést, mik az értékeim, milyen eszközökkel tudok gy üzenetet releváns módon közvetíteni. A szereplők, akiket meghívtam a csoportos kiállításra, nem művészként definiálják magukat. Aktivisták és oknyomozó riporterek magatartását és módszereit alkalmazzák, üzenetük azonban művészeti kontextusba került.“

Drapatz hat darab, oszmán miniatúrára hasonlító apró objektet és öt rajzot helyezett muzeális környezetbe, és mint személyes hagyatékot, üveges vitrinek alá rendezte mindezt. A hagyaték két nő, Yasemin és Affodill kitalált biográfiáját eleveníti meg levéltöredékek, rajzok, feljegyzések formájában, melyek egy Drapatz által kitalált, az arab, a perzsa és az oszmán nyelvet ötvöző, de fiktív nyelven jelennek meg. A kalligrafikus írás és az antik papír egy több száz évvel ezelőtti időbe visz el minket, és szereplőivel megteremt egy mítoszt. A két személy ellentétes utakat jár be: egyikük Ciprusról, a pestis elől csónakon menekül a kontinensre, a másik Isztambulból Ciprusra tart. Drapatz célja részben a két különböző társadalmi szituáció egymással való konfrontálása, másrészt pedig a figyelem felhívása arra, hogy a történelem során időről időre megismétlődnek menekülésre késztető események.

Sigrun Drapatz :HISTORIE, »Affodill« | 5 Rajz | Tus papíron | 23 x 17 cm | 2010

Sigrun Drapatz :HISTORIE, »Yasemın« | 6 Miniatúra | Tus papíron | 1,2 x 1,6 cm | 2009

A művész további installációja egy nagy méretű absztrakt falrajz, amelyen statisztikai adatok alapján annyi vonalhúzás szerepel, amennyien 2014 júliusa és szeptembere között a Földközi tengerbe vesztek: 2200 vonalka alkotja az anonim „emlékmű tapétát”. A fal előtti televízión installált animáció fut, mely a víz dinamizmusát és mozgását egyszerű hullámvonalakkal jelzi. A tenger a tömeget, mint együtt mozgó masszát jelképezi, a ritmikus próbálkozások során hullámok képződnek, amelyek mintha individuális kitörések volnának.

A Refugee Report projektcsapat anonim alkotók közössége. 2013-tól kezdve interjúkat készítettek elsősorban az afrikai bevándorlókkal, később pedig a Berlinbe menekültekkel. A sajtó ekkor már a menekültekről szóló hírektől volt hangos, azonban maguk a menekültek nem szólaltak meg az egyes híradásokban. A projekt célja éppen ezért az volt, hogy név nélkül, irányított kérdések, javítások és vágások mellőzésével a megszólalók valós üzeneteit továbbítsa. Ezekből a hanganyagokból válogatott Drapatz az „On Water“ utazó kiállításra, ahol a térbe belógatott fejhallgatókon követhette a látogató a megszólalók személyes történeteit.

A Refugee Report egyik későbbi projektje öt menekült személyes portréja. Ők továbbra is anonim viszonyban ugyan, de beengednek a saját közegükbe, kamerát fognak a kezükbe, rögzítik a számukra fontos helyszíneket, találkozásokat és emlékezetes eseményeket mesélnek el hozzá.

Kemal Vural Tarlan dokumentarista fotográfus, aktivista és Jon Davis producer, Syria in tranzit projektjük keretében követik a menekültek útját Szíriából Angliáig. Tárgyakat, szituációkat, helyszíneket rögzít a kamera, útvonalat rajzol a térkép, emlékeket idéznek a hanganyagok és a filmek, de közben Tarlan nem csinál szereplőiből hősöket, végig tényszerű marad.

Kemal Vural Tarlan, Jon Davis: Syria in tranzit, a fotót készítette: Sigrun Drapatz

Öt szíriai férfi menekülésének útvonala, állomásai a térképen:

Hassan
Idlib > Bab al-Hawa > Istanbul > Athens > Catania > Rome > Milan > Paris > Lille > Calais

Firas
Bab al-Hawa > Gaziantep > Istanbul > Athens > Rome > Sicily > Rome > Austria > Italy > France > Geneva > Basel > Luxembourg > Antwerp > Amsterdam > Hamburg > Berlin > Hamburg > Augsburg > Copenhagen > Stockholm > Malmo > Germany > Belgium > Calais

Ammar
Damascus > Istanbul > Izmir > Athens > Copenhagen > Paris > Calais

Marios
Aleppo > Kilis > Gaziantep > Antakya > Istanbul > Athens > Crete > Rome > Milan > Nice > Paris > Calais > Dusseldorf > Berlin > Hamburg > Bremen > Calais > London > Wakefield > Middlesbrough > Dungavel House

Abed
Damascus > Beirut > Cairo > Alexandria > Cairo > Gaziantep

Drapatz költői alkotásai egyszerre képeznek kontrasztot és egységet a tényfeltáró dokumentációkkal. A művész-kurátori gondozás során a munkák kombinációja komplex képpé áll össze: Yasemin, Affodill, Hassan, Abed és a többiek, akár valós, akár fiktív szereplők, a kor menekültjei, és végzetük hasonló. A következtetés egyenes és kíméletlen: a múlt és jelen összevetése, a történelem hibáinak megismétlődése és a jelenkori menekülttéma kritikája, amely eközben szociálisan érzékenyen viszonyul az egyéni sorsokhoz. Az interdiszciplináris nézőpont nemcsak a befogadást kívánja megkönnyíteni, hanem az egymással való érintkezést és a kölcsönös megértést is segíteni kívánja. Ezért a kiállításokat tematikus filmvetítések, előadások, workshop-ok kísérik.

„Azzal, hogy workshop-ot ajánlunk fel a kiállításunk mellé, melyet egy olyan személy vezet, aki maga is menekült, esélyt adunk a látogatónak, hogy kialakuljon valamiféle személyesebb érintettsége“ – állítja Drapatz. Hangsúlyozza továbbá, hogy a programokkal nem a menekültek foglalkoztatása, és a helyiek érzékennyé tétele a feladat, hanem egy strukturált közösségi fellépés, ahol a művész, az aktivista, a kutató vagy a pedagógus kompetenciái összeadódnak. Némi kurátori szigorral így „Ébernek kell lennünk, az üzeneteinket el kell juttatni a lakosokhoz és a döntéshozókhoz. Ezért a civil társadalmi kérdések és kísérőprogramok éppolyan fontos részét képezik a teljes programnak, mint maga a kiállítás“ – mondja, némi kurátori szigorral.

Sigrun Drapatz

Ha Közép- és Kelet- Európában nem is, Németországban és különösen Berlinben (túl)hangsúlyos tematika a menekültügy, színházak, kiállítások, fesztiválok, irodalmi estek „ölelik fel” a vegyesebbnél vegyesebb tartalmakat, sok esetben a menekülés traumáját viselő személyek porondra állításával kívánva fokozni az érzelmi hatást – a tartalom kárára. Kevés a hiteles és szakmailag átgondolt program, és ennek oka legfőképp az anyagi támogatók kritikamentes és preokkupált hozzáállása, amiből sok esztétizáló, giccsbe hajló produktum születik. Fontos az empátia erősítése az emberekben és a művészeti eszközökkel történő érzékenyítés a témára, azonban érdemes az üzenetet széles spektrumra helyezni, amit személyes kritika vagy akár irónia is kísérhet. Nem mellőzhetőek ugyanis az exodus okai, a globális színtéren zajló érzelemmentes és hatalomközpontú politikai és üzleti játszmák, melyet a média sokszor elkezndőz, hol tudatosan, hol naivan.

A nyitókép forrása: Kieler Nachrichten

hírlevél