Vető János (1953) nevét nemcsak fotográfusként, illetve a most nyíló, 2017-es Velencei Biennálén szereplő Hajas Tibor munkatársaként, vagy a ZuzuVető képzőművész páros tagjaként ismerjük, hanem zenészként is.
Többek között a Trabant zenekar alapító tagja, az Európa Kiadó tagja is volt. Egész életét átszövi a fényképezés, a képzőművészet, a kiállítások és performanszok, de a hazai punk, new wave és glam is, vagyis a rock and roll egész kulturális és személyes hálózata.
Vetőt a legtöbben, mint az 1980-ban, tragikus autóbalesetben elhunyt Hajas közvetlen munkatársát ismerik – abban az autóban Vető János is ott ült –, és tulajdonképpen a Hajas-életmű bizonyos szempontból az ő életműve is. Hajas akcióinak kidolgozásában is benne volt, a fotográfiák Vető munkái, és az installálás módját is közösen tervezték meg. Éppen ezért érdekes, hogy Vető mi minden másban is részt vett még a hazai kulturális színtéren, egészen a ’90-es évek elejéig, amikor Dániába költözött.
A mainstream és az underground világ között is közlekedett, ráadásul egy olyan időszakban, amikor a kettő között nagyon éles határvonal húzódott, ha úgy tetszik, a legalitás és a fél-legalitás, vagy éppen illegalitás határa. Közben azonban e két eltérő világból a személyek, alkotók adott esetben nagyon is jól ismerték egymást.
Pozitív-negatív 1. (évszám nélkül), fotó: Vető János, forrás: Fotóművészet
Vető a mainstream-be is be tudta vinni a progresszív művészetben használt szemléletét, megoldásait. A ’70-es és ’80-as évek legnépszerűbb popzenekarairól is készített olyan személyes jellegű fotókat, amelyek hiánypótló dokumentumok lehetnek a magyar fotótörténet számára is, pedig eddig alig valaki láthatta ezeket a képeket.
Vető János zenei és képzőművészeti munkássága közel ötven évet ölel fel, ami elég nagy idő ahhoz, hogy visszatekintsünk rá, ezúttal úgy, hogy az életművében látványosan jelenlevő zenei és képzőművészeti párhuzamról beszélgessünk. Első rész.
Vető János (V.J.): A fotózás akkor kezdődött, amikor 9-től 13 éves koromig gyerekszínész voltam a Madách Színházban. Gyenge Árpád színész nagy amatőr fotós volt, aki már akkor, 1962-ben maga hívta elő a színes filmeket és színes nagyításokat is készített otthon. Nekem ez nagyon imponált. Néha meg is ajándékozott egy képpel, amikor az aktuális jelmezben lekapott a színpad másik oldalán… De volt a családban is fényképezőgép, amit a papámtól örököltem és annyira érdekelt, hogy a legkisebb csavarig szétszedtem. Mindig arra vártam, hogy egyszer majd sikerül össze rakni, de nem sikerült.
aP: A zenélés is gyerekkorodban kezdődött?
V.J.: Kilenc éves koromban az édesanyám elvitt Németországba a barátnőjéhez, aki a Baksa Soós János és Vera édesanyja. Akkor összebarátkoztunk és azóta tart a barátság, az volt az első, zenéhez köthető kapcsolat… Én marhára könyörögtem egy gitárért, de mire végre kaptam egyet, akkor az egy héthúros gitár volt és láttam, hogy a Beatlesnek meg a Rolling Stonesnak hathúros van. Iszonyú szomorú voltam, hogy ez nem is gitár, de tényleg, nem is lehetett rajta játszani és korcsolya kulccsal lehetett hangolni. Szóval nem tanultam meg játszani rajta, de volt a falamon egy gitár. De az intuitív zene az jó volt, és én mindig bírtam a „csimm-bumm cirkuszt”. Erre alakult az első zenekarom, szinte abban az időben, a KECMEC, ami ugyanazokból a tagokból áll, mint az Apropó Filmfotó Rajzfilmzenekar, meg a Hymnus.
Az Apropó Filmfotó Rajzfilmzenekar a ’80-as években (évszám nélkül), fotó: Vető János
aP: Ez mikor történt és kik voltak a tagok?
V.J.: 1966..?! Három gyerek, Dr Horváth Putyi, Járai Alfréd és én. Elkezdtünk filmezni, meg fényképezni, de az már később volt, 68-tól, és ebből lett az Apropó Filmfotó Rajzfilmzenekar, aztán hozzánk csapódott a Szirtes János, aki gimnáziumban volt osztálytársam és ebből lett, már a ’80-as években a Hymnus. Ez inkább performansz zenekar volt. De az Apropó Filmfotó Rajzfilmzenekarhoz és a Hymnus-hoz is mindig kellettek „mankók”. Gasner János, Másik János, Kiss Laci, Magyar Péter: ők jelentették a zenei bázist. De ezek a zenekarok már tényleg a 80-as évek termékei, és párhuzamosan ment a kettő. Ha benne volt a Szirtes, akkor Hymnus-nak hívtuk, ha nem akkor Apropónak… De a ”himnusz” én vagyok (nevet). Van egy ilyen képem, aminek az a címe, hogy „A himnusz én vagyok”… Ez a szakmánk, néha kell deklarálni ezeket a dolgokat. Pont ezt próbálom most megfogalmazni, hogy a tortadobálás, a festékdobálás, a paradicsom-, és tojásdobálás az művészeti kategória és nem garázdaság és nem terrorizmus. Művészeti kategória és punktum. Kulturális örökség, olyan műforma, aminek komoly tradíciói vannak. Ne keverjék össze mással azok, akik nem értenek hozzá!
aP: Visszakanyarodva a zenéhez: a magyar popzenei életbe Baksa Soós Jánossal, a KEX együttes énekesével való barátságod kapcsán kerültél be?
VJ: Igen, de a mamámnak volt egy barátja, Brachfeld Siegfried, aki konferanszié volt Budapesten, és a Zigi bácsi lett az egyik Illés-turné konferansziéja, egy nyári balatoni szabadtéri színpados turnén, és magával vitt. Ott megismertem az Illés zenekart. Jó barátságban voltam a Bródy Misivel is, a János öccsével. Valahogy mindig közel voltam a tűzhöz. De például ott vertek meg először az egyik koncerten, a balatonföldvári szabadtéri színpadnál. Voltam vagy 12-13 éves. Felültem az utolsó sorban a pad támlájára és láttam, hogy egymás után esnek le az emberek, aztán én is kaptam a gumibottal egyet a hátamra. A rendőrök végigverték a hátsó sorban ülőket, talán, hogy emlékeztessenek arra, hogy nem ülünk a támlára, vagy nem tudom mit akartak kifejezni, de azért ez nyomot hagy az ember lelkén. Aztán gimnazista lettem, és az egyik osztálytársam Török Ádám húga volt, akivel nagyon jó barátok voltunk. Sokat lógtam az Ádámnál és szerettem a koncertjeikre járni. Érdekes egybeesés, hogy a Bem rakparton játszott a Mini, és a KEX is.
A Mini együttes (évszám nélkül), fotó: Vető János
Később nagy autóstoppos lettem, és besatíroztam Kelet-Európát a piros útlevéllel. 1972-ben például Varsóba mentünk a Jazz Jamboree-ra, vonattal. A fülkében egy nagyon jó társaság ült, Zátonyi Joker (Zátonyi Tibor fotós, később a Spions tagja lett – a szerk.), Márta Pisti, Orszáczky Jackie (a Syrius zenekar basszusgitáros zeneszerzője, aki 1974-ben Ausztráliába távozott – a szerk.)…ki volt még ott? Mindegy… Engem leszállítottak, mert addigra ki voltam tiltva Lengyelországból, már nyár óta.
A Syrius zenekar, a színpad jobb szélén Orszáczky Miklós „Jackie” (évszám nélkül, 1974 előtt)
aP: Miért?
V.J.: Az sosem derült ki. Megígértem a többieknek, hogy én szerzem Varsóban a szállást. De bezártak egy vagonba, amit aztán belülről kilinccsel kinyitottam, és a következő vonatra felpattanva mégis elmentem Varsóba. Besétáltam a vörös szőnyegen, megszereztem a lakáskulcsot és mindenkinek volt hol lakni. A Joker, vagyis Zátonyi Tibor fantasztikus volt, mert nem volt kabátom, és amikor ledobtak a vonatról, odaadta nekem a sajátját. Valahogy belekeveredtem a rock and rollba… – így énekelem. Van egy ilyen számom.
aP: Mikor lett egyértelmű, hogy ez a két dolog, a képzőművészet és popzene elválaszthatatlan egymástól?
V.J.: Engem a képzőművészet érdekelt, de egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a zene is a szakma része. Jó iskolába jártam. A Baksa is rézkarcokat csinált, gitározott, verseket írt, pantomimezett…
A Kex és Baksa Soós János (évszém nélkül), fotó: Vető János
A cikk főoldali képe: Vető portréja, a Fotográfiák 1975-1986 (Vintage Galéria) c. kiállításáról.
A kép forrás: Balkon
A II. rész hamarosan!
