1945. március 4-én
amerikai bomba hullott a szombathelyi székesegyházra. Az épület komoly károkat
szenvedett, a detonáció – többek között – darabokra szakította az oltárképet.
Bár a festménytöredékek már a hatvanas években múzeumba kerültek, egészen az
ezredfordulóig kellett várniuk a restaurátorokra.

Több évnyi áldozatos munkának köszönhetően mára az oltárkép
legfontosabb harmada összeállt. Ez a toldozott-foldozott festmény a Nemzeti
Galéria új kiállításának apropója és fő szenzációja. A hatalmas oltárképet
ugyanis a közép-európai késő barokk egyik legragyogóbb képviselője, Franz Anton
Maulbertsch készítette. Aki ugyan született sváb volt, bécsi akadémián szerzett
képzettséggel, mégis része a magyar művészettörténetnek, köszönhetően a
történelmi (és a mai) Magyarország területén elhullajtott remek templom- és
kastély-dekorációinak. Azt viszont töredelmesen be kell vallanunk, hogy a most
helyreállított szombathelyi oltárkép nem a legjobbak közül való. Mária
riasztóan bamba, klasszikusra nyújtott arcéllel mered bele az űrbe, de Erzsébet
szikkadt, ráncos figurája se hozza azt a színvonalat, amit a mellékelt, korábbi
témavariációkon láthattunk. Nem tudni mi ennek az oka, a túl sok roncsolódás
miatti nehézkes restaurálás, vagy a klasszicizáló korízlés, ami az idős
Maulbertschet arra kényszerítette, hogy otthagyja fantasztikusan könnyed és
szertelen barokk stílusát. Amiből szerencsére a kiállításon bőven kapunk
ízelítőt! Virtuózan kezelt fény-árnyék foltok, a sötétből elővillanó sugárzó,
színpompás részletek. Maulbertsch minden ízében festő volt, nem véletlen
csempészték be a kurátorok a tárlat címébe az „impresszió” kifejezést. A
jelenetek többsége a felhők között játszódik, valószerűtlen fénynyalábok
kereszttüzében alkotnak elegáns, három dimenzióba nyúló fűzért a szentek
kifacsarodott figurái. Maulbertsch fő forrása a tridenti rekatolizáció
szellemében működő itáliai egyházi művészet, de ezt-azt ellesett az északi
piktoroktól is. Ha kellett, tudott németesen precíz is lenni, de csak egy-egy
apróbb részlet erejéig – szívesebben engedte szabadjára szárnyaló ecsetét és
fantáziáját. Festészete barokkba oltott fantasy: fehéren ragyogó csodaparipák,
furcsa manóarcok, mesebeli öregemberek. Maulbertsch jól ismerte az anatómiát
(látszik a kiállított rajzain), mégis szerette eltorzítani az alakokat, az
arcokat pedig rendszerint egy málé szájjal és egy méretes manóorral jellemezte
csak. Ettől válnak figurái olyan közép-európaiasan groteszkké – és ezért
kellett a különc barokk festőt Kokoschkának, az expresszív portrék osztrák
mesterének „felfedeznie” a 20. század elején. A tárlat zömében kis méretű
vázlatokból áll, amik már saját korukban is keresettek voltak a kifinomult
ízlésű műgyűjtők körében. Olyannyira, hogy Maulbertsch tanítványa, Josef
Winterhalder ál-vázlatokat, úgynevezett ricardókat is festett mestere már kész
freskói alapján! A főként Morvaországban tevékenykedő Winterhalder egyébként a
kiállítás másik szereplője. Maulbertsch legjobb tanítványaként tartja számon a
szaktudomány, festményeit cseh művészettörténészek gyűjtötték össze a budapesti
tárlat számára. A német szobrászdinasztiából származó festő az 1760-as években
dolgozott Maulbertsch segédjeként – ezért kérte fel a szombathelyi püspök,
Szily János, hogy az 1796-ban elhunyt mestere freskóit fejezze be. Winterhalder
eleven barokk vázlatai kevésbé groteszkek, de ügyesen eltanulta a
ropogós-csillogó fehér redők és az elomló kékes-rózsaszínes puha húsfelületek
kettősét. Mester és tanítványa: jóleső festői kvalitás, barokk groteszk és
vallásosság a felvilágosodás túloldaláról.

Magyar Nemzeti Galéria
2009. november 20.–2010. február 28.