Bejárva a Musée d’Art moderne de la Ville de Paris egyik időszakos kiállítását, a textilművészetnek szentelt Decorumot, hol szőnyegekkel telezsúfolt keleti bazárban, hol kellemes otthonban, hol kortárs kiállításon találjuk magunkat. Ez a művészeti ág a mai napig köztes helyzetétől szenved: ipar- és képzőművészet között lebeg. Elismerése koronként változik. Hol divatba jön, és galériák, múzeumok, komoly gyűjtők vadásznak a legértékesebb darabokra, hol pedig háttérbe kerül, és művelői nehéz életkörülmények között várják a szebb napokat. Ám a műfaj eközben él, és köszöni, jól van.
Folyamatosan születnek értékes, maradandó alkotások, és ha kisebb mennyiségben is, de a nevesebb francia műhelyekben – ki hinné? – állami megrendelésre készülő falikárpitok is készülnek. Az ötvenes évek óta a kortárs képzőművészeti kiállitásokon is egyre inkább jelen van a textilművészet, ennek ellenére az Angers múzeumban rendszeresen megrendezésre kerülő időszakos kiállításoktól eltekintve, kifejezetten a textilművészetnek szentelt kiállítást hosszú évek óta nem láthatott a francia közönség.
Marc Camille Chaimowicz: A partial vocabulary, 1984-2008, 41 x 354 x 200 cm, FRAC Aquitaine,
Bordeaux © Marc Camille Chaimowicz © Jean-Christophe Garcia
Marie Cuttoli a legendás párizsi képkereskedő, gyűjtő és mecénás a húszas – harmincas években újraélesztette a műfajt. Nemcsak arról győzte meg korának jeles művészeit, hogy beleegyezésüket adják már létező alkotásaik szövött átiratába, de ahhoz is kedvet csinált nekik, hogy kifejezetten falikárpitra szánt rajzokat, festményeket készítsenek. Marie Cuttoli terve olyan művészeket hódított meg, mint például Georges Rouault, Pablo Picasso, Fernand Léger, Georges Braque, Henri Matisse és Le Corbusier. Magyar vonatkozású érdekesség, hogy Marie Cuttoli Szenes Árpádot kérte meg Matisse és Braque szövésre kiválasztott képeinek átmásolását kartonra.
A hagyományos, manuális technika és a kartonok modernizmusa sikeresen ötvöződött ezekben az alkotásokban, melyek néhány szép példája, mint Le Corbusier Marie Cuttoli-je (1936) vagy Fernand Léger monementális méretű faliszőnyege, a Cím nélkül (1927), szerepel a kiállításon is. Miklós Gusztávnak a Musée des Arts Décoratifs gyűjteményéből kölcsönzött, 1927-ben készült art-déco szőnyege, de említhetjük Giacomo Balláét (1925) vagy Sophie Tauber-Arpét (1936) is, saját korukban dekorációként szolgáltak, mai szemmel azonban már ennél többet jelentenek.
A II. világháború után, a már említett festők közreműködésének, valamint Jean Lurçatnak és az évszázados hagyományokkal rendelkező, magas színvonalú szövőműhelyeknek köszönhetően a francia kárpitművészet nemcsak hogy újraéledt, de határokon túlnyúló elismerést vívott ki magának. Egyre több művész találta izgalmas terepnek, egyrészt magát a textilt, mint hordozóanyagot, másrészt azt a kihívást, hogy a rajz, a festmény sokszorosára felnagyítva, textilben megvalósítva is visszaadja a művész eredeti szándékát, ráadásul egy idegen kéz, a szövőmester közreműködésével. Valódi műalkotás pedig csak akkor jött létre, amikor a szövőmester nem egyszerűen csak kivitelező, hanem alkotótárs is volt.
Utóbbiak egyik kiemelkedő, ma is élő alakja Pierre Daquin, akinek saját tervezésű falikárpitjaiból is láthatunk két szép darabot. A hatvanas-hetvenes évek Franciaországában virágkorát élte a szőnyeg -és kárpitművészet, és tervezői közt olyan neveket találunk, mint Thomas Gleb, Sonia Delaunay vagy a magyar származású Mathieu Mategot és Victor Vasarely.
A szövött, csomózott szőnyegek mellett jelentős helyet foglalnak el a művészek által sajátkezüleg készített textilművek, installációk is. Ezek közé tartozik egyebek mellett Louise Bourgeois textilkollázsa (2008), Guidette Carborelle textildarabokból ragasztott vidám Hibou-rock-ja (1978), Kay Sekimachi Nobori-ja (1971) könnyedén alálhulló nylonszálakból és tüllből, valamint Franz West keleti szőnyegekkel borított kanapészerű ülőalkalmatosságokból és Gerwald Rockenschaub különböző színű és méretű egymásra helyezett szőnyegekből összeállitott installációi a kilencvenes évek elejéről vagy John M. Armleder három egymás mellé támasztott padlószőnyegtekercse, a Furniture Sculpture (1990).
A tárlat, amelynek. művészeti tanácsadója és látványtervezője Marc Camille Chaimowicz, az ugyancsak kategóriákon kívül álló művész, reménykeltő vállalkozás a textilművészet iránti érdeklődés újraélesztésére.
Február 9-ig, Musée d’Art moderne de la Ville de Paris
John M Armleder: Furniture Sculpture (n. 234), 1990, 228 x 85 x 25 cm, FRAC Limousin,
Limoges © J. Armleder Photo : collection FRAC Limousin
Le Corbusier: Marie Cuttoli, 1936, éditée par Myrbor, 147 x 175 cm, Fondation Le Corbusier,
Paris © F.L.C. / Adagp, Paris 2013
Latifa Echakhch: Frames (rouge, bleu, vert), 2009, 123 x 71 cm chacun,
Courtesy de l’artiste et galerie Kamel Mennour, Paris © Latifa Echakhch. Photo : Fabrice Seixas
