Ljulbjanában nemrég osztották ki az Igor Zabel-díjakat, amelynek idei zsűrijében benne volt a poszt-jugoszláv térség egyik művészeti „nagyasszonya”, Zdenka Badovinac is. Aki éppen a térségben meglehetősen szokatlan módon, 1993 óta vezet egy intézményt, a ljubljanai Moderna Galeriját.
Ez 2012 óta tulajdonképpen két intézményt jelent, hiszen hozzá tartozik a kortárs MSUM (Muzej sodobne umetnosti Metelkova) is, amely egy új épületben működik. Létrejötte nem szokványos történet, az elhíresült Metelkova negyed a jugoszláv hadsereg egykori laktanya-bázisa volt, amelynek hasznosítását rengeteg vita és szó szerinti csatározás övezte. Házfoglalók vették birtokba bizonyos részeit, de a városi önkormányzatnak és a szlovén államnak is lettek volna elképzelései. Mára nagyjából békében élnek itt civil és hivatalos intézmények, köztük a kulturális minisztérium és az MSUM is – amely egyáltalán nem mellékesen a térség egyik legizgalmasabb gyűjteményét hozta létre.
Az igazgatónőt az egykori kollégájáról, Igor Zabelről elnevezett díj átadója előtt kérdeztük. Leginkább arról, hogy miért is van két részlege ennek a múzeumnak, mit jelent a nemzeti és a nemzetközi művészet a poszt-jugoszláv térségben az ő értelmezése szerint. De elsőként persze erről a 23 évről, amely valószínűtlenül hosszú időnek tűnik olyankor, amikor teljes politikai kurzusok váltják egymást, beleszólva az intézményi működésekbe is.
Zdenka Badinovac a Metelkovában, Ljubljanában. Fotó: Dwutygodnik
artPortal (aP): Ennyi idő alatt nyilván rengeteg tapasztalatot halmozott fel a különféle adminisztrációk működéséről. Újra és újre neki kellett futnia?
Zdenka Badovinac (Z.B.): A vezetői pozícióban ötéves mandátumok vannak, természetesen pályázni kell, és a pályázást követi egy meghallgatás is. Megvannak a szabályok, szakirányú diploma kell, de azt nem mondanám, hogy túl szigorúak volnának ezek a feltételek. A mi esetünkben a vezetői pozíciókban vezetői gyakorlat szükséges és nyelveket is kell beszélni. A különböző intézmények státusza nem azonos, és nem is minden nemzeti intézménynél azonosak a szabályok – amin éppenséggel lehetne változtatni. A meghallgatáson a bizottság feltehet kérdéseket a programmal kapcsolatban, és a jogi szabályozással kapcsolatosan is, ezzel nem árt tisztában lenni. A végén a miniszter dönt.
aP: Nálunk a finom, vagy éppen durvább beavatkozás sűrű tapasztalat, a feltételek és a szempontok egyre kiismerhetetlenebbek. Szakirányú diplomára például már nincs szükség. A politika errefelé nem avatkozik be az intézményvezetői pozíciókba?
Z.B.: Nem vagyok pontosan tisztában a jelenlegi magyarországi helyzettel, de az alapján, amit a sajtóban olvasok, úgy tűnik, mintha itt nekünk most nagyobb intézményi autonómiánk volna. Jelenleg nem vagyunk különösebb politikai nyomásnak kitéve. Én sosem voltam semmilyen politikai pártnak tagja, de azt nagyjából tudják rólam, hogy inkább a bal oldalon állok, mint a jobb oldalon, és az írásaimból, a megnyilatkozásaimból tudhatja bárki azt is, hogy miként látom a társadalomban zajló folyamatokat. A kiállításainknak is mindig megvan a társadalomkritikai éle. Mindez persze okozott problémákat végig a pályám során, de sosem veszélyeztette a pozíciómat. Ugyanakkor az is tény, hogy mindig úgy jött ki a lépés, hogy amikor pályáznom kellett, éppen mindig baloldali kulturális miniszter volt. Ez véletlen, de így jött ki.
A Moderna Galerija, vagyis a régi épület. Fotó: Dejan Habicht, MG+MSUM
aP: Ebben a térségben folyamatosan előkerül a nemzeti narratívák kérdése. Végignézve a kiállításokat a Moderna Galerija régi épületében, illetve az új helyszínen, az MSUM-ben, önök meglehetősen markáns állásfoglalásokat tesznek a nemzeti művészet kontra nemzetközi kontextus kérdésében. Ön miként értelmezi a nemzeti művészet fogalmát?
Z.B.: Két helyszínünk van – két épületben működünk. A kortárs részleg gyűjteményépítését 2000-ben kezdtük, ez az a bizonyos 2000+ Arteast Collection. Ezt már eleve tudatosan nemzetközi fókusszal kezdtük építeni, azzal a céllal, hogy a szlovén művészetnek kontextust teremtsünk. A térségre koncentráltunk, a környező, volt szocialista országokra. Nem azt kerestük, hogy mi illeszkedik a nyugati kánonba, hanem arra voltunk kiváncsiak, hogy itt milyen folyamatok zajlanak, milyenféle párbeszédben állnak a térség művészeti színterei. A mi művészetünk számára ez jelenti a legrelevánsabb kontextust. 2011-ben nyílt az új múzeumépület, a kortársra összepontosítottunk, ami a gyűjtés és bemutatás szempontjából leginkább a kilencvenes évekkel kezdődne – számunkra evidens okokból is –, de a gyűjteményben a hatvanas évekkel kezdődően vannak munkák, ugyanis ezt az avantgárd tradíciót fontosnak tartjuk a ma szempontjából, és kifejezésre is akarjuk juttatni. Ez a pozíció markánsan megjelent a The Present and Presence című kiállításban, már rögtön 2012-ben – amely egyébként a Repetition című sorozat része volt. A Moderna Galerijában, azaz a régi épületben alapvetően nemzeti gyűjtemény van, amely az impresszionizmussal kezdődik és 1991-ig tart. Itt nem is volt annyi külföldi műtárgyunk, amely megalapozhatott volna egy nemzetközi gyűjteményt. Szóval, azt mondanám, hogy nálunk a kétféle gyűjtési stratégia kétféle vonalat rajzol fel: az egyik a kontinuitás vonulata, a másik a megszakítottságé. Az első a modernista, kanonizált, nyugati szempontú narratíva a stílusok egymásutániságáról, 20. századi fejlődéséről. Jugoszláviában, és így Szlovéniában is, ez volt az uralkodó narratíva, nem a nemzeti elbeszélés – ami egyébként talán különleges is volt, és eltértést jelentett a többi térségbeli országhoz képest. Amikor ezt mintegy megismételve mutatjuk be, akkor egyben eltéréseket is létrehozunk, hiszen az ismétlés távolságot is feltételez. A másik irány pedig az avantgárd tradíciót mutatja fel. A húszas évektől kezdődik, folytatódik a II. világháború partizán művészetével, majd a konceptualizmussal, aztán a Neue Slowenische Kunst-tal (NSK), és a szlovéniai tíznapos háború időszakával fejeződik be, az Új Kollektivizmus (Novi Kolektivizem) posztereivel. A húszas évek avantgardistái kritikusak voltak az akkor létezett művészeti intézményrendszerrel szemben. A világháború partizánművészei a tömegeket akarták megközelíteni és bevonzani, nyomdákat üzemeltettek, amelyekben plakátok készültek, és agitáltak a fasizmussal szemben. A konceptualizmus időszakából főként a művészcsoportokat mutatjuk fel, mint amilyen például az OHO Group, az NSK-ból is alap csoportokat, a Laibach-ot, az Új Kollektivizmust, az ő háborús posztereiket, amelyeket a partizánművészettel állítottunk párhuzamba. Ez a vonulat a megszakításról szól, a művész aktív szerepéről, beavatkozásáról, közbelépéséről.
Az új épület, vagyis az MSUM. Fotó: u3trienale.org
aP: Hogyan látja a térség 60-as, 70-es évekbeli művészetének nemzetközi felértékelődését? Szabályos hype veszi körül a korszak neoavantgárdját és konceptualizmusát, divatba jöttünk valamiképpen.
Z.B.: Minthogy a kortárs művészet a 60-as, 70-es évek tradícióiban gyökerezik, tulajdonképpen természetes folyamat, hogy az elmúlt évtizedben előkerültek ezek az időszakok. És ezzel együtt azok a művészeti praxisok, amelyek szakítanak a művészet hagyományos tárgyalkotó szerepével, és amelyek intézménykritikát jelentenek – merthogy ez a kortárs művészetben is fontos. Szóval, én nem érzem azt, hogy itt csak a közép-kelet európai művészetről lenne szó. De az tény, hogy ez a folyamat ráirányotta a figyelmet azokra a régiókra, amelyek a nagy politikai változásokig tulajdonképpen nem látszottak.
A berlini fal leomlott, megnőtt az érdeklődés, és ez a művészeti piacon is megjelent. Új piaci rés keletkezett, ha úgy tetszik, és ebből elég sokan profitáltak, nem csak a műkereskedelem szereplői, hanem a művészek, kurátorok is. A mi történetünk ezen belül eléggé összetett. A jugoszláviai háború alaposan megváltoztatta a gondolkodásunkat arról is, hogy mit jelent a múzeum.
Mi itt, Ljubljanában, már a boszniai háború alatt elkezdtünk egy projektet, műveket gyűjtöttünk a térségből. Nem lehetett egyszerűen csak átlépni ezen az egészen, mintha semmi nem történt volna, végig kellett gondolni a szerepünket a megváltozott helyzetben. Egyből reagálni akartunk, és a konfliktus végeztével bemutattuk a háború utáni avantgárdot, performansz-művészetet, és ennek természetes folytatása lett az Arteast gyűjtemény.
aP: Erre aztán felépült egy egész működés, ha jól érzékelem…
Z.B.: Amikor úgy tűnt, hogy az egykori jugoszláv hadsereg épületeiben, a Metelkován mi is helyet kaphatunk, akkor egy új épület koncepcióján kezdtünk gondolkodni. Több teret akartunk teremteni a kortárs művészetnek, és világos volt, hogy ezt nem lehet csak nemzeti keretben elképzelni. A nemzetközi keretnek viszont specifikusnak kelle lennie, és ez esetünkben egyértelműen a poszt-szocialista kontextus. Ugyanazok a tapasztalataink voltak – bár tudjuk, hogy a különféle szocializmusok nem voltak egyformák –, és az is közös volt, hogy a művészeti intézményeink nem integrálódtak a nemzetközi színtérbe. Ez az első szempontunk. A második, hogy nem fejlődött ki sehol igazi művészeti intézményrendszer. A harmadik pedig, hogy nem volt közös narratívája az úgynevezett kelet-európai művészetnek. Úgyhogy ezeken kezdtünk el dolgozni, és eldöntöttük, hogy a gyűjteményt, mint eszközt fogjuk használni a célok eléréséhez. Nem annyira az érdekelt minket, hogy a gyűjteményen keresztül reprezentáljuk a térséget, sokkal inkább az, hogy a gyűjtést, egyrészt, mint az öndefiníció eszközét használjuk, másrészt mint a nemzetközi párbeszéd eszközét. 2002 óta kilenc különböző módon mutattuk be a gyűjteményünket. Ennek a legutóbbi megnyilvánulása a Low-Budget Utopias című kiállítás, amely januárban még látható. Mindegyik bemutatónak célja volt: a párbeszéd, a kritika, a definíció, a legutóbbinak a fenntartható utópiák lehetőségei, és a gyűjtemény volt az eszköz ehhez.
Zdenka Badovinac a Low Budget Utopias című kiállításon. Fotó: Moderna Galerija
aP: A gyűjtés tovább folytatódik?
Z.B.: Igen, csak jelenleg nagyon kevés pénzünk van rá. Az elmúlt években leginkább adományok gyarapították a gyűjteményt, a legutóbbi éppen Budapestről, az Artpool-ból érkezett. Nagyon fontos kontribúcióról van szó, az Artpool értékes partnerünk a térségben.
aP: Ha már a partnerségeknél tartunk: a múzeum honlapján is látható, mennyi különféle hosszútávú, nemzetközi együttműködési projektet futtat a múzeum. Ami szemet szúrt, az például a Glossary of Common Knowledge projekt volt – és nem csak azért, mert egy magyar művész, El-Hassan Róza is érdekelt benne, hanem, mert úgy tűnt, elsőre nem is egyértelmű, mi lesz majd a közös tevékenység eredménye. Mintha folyamatok indulnának el, amelyekben maga folyamat az érdekes, nem a végeredmény, amely kiállítás, könyv, tanulmányok, előadások formáját is öltheti. A múzeumfogalom újragondolásáról van szó?
Z.B.: Nincs is mindig egyértelmű cél. Valóban, maga a folyamat az érdekes. Hat külföldi múzeummal működünk együtt, ezt hívjuk Internationale projektnek, de nem akarunk feltétlenül elérni valamit, egy szuper-európai múzeumot vagy ilyesmit. Egyszerűen csak gondolkozzunk és dolgozzunk együtt! Napi szinten, de nem minden ügyben, mert minden múzeumnak megvan a maga profilja és megvan az autonómiája. De létre tudunk hozni közösen dolgokat. Műveket tudunk cserélni, kiállításokat csinálhatunk, a kurátoraink segíthetik egymást, közös platformokat hozhatunk létre – az egyik ilyen a Glossary of Common Knowledge. Ezen belül hat területünk van, és a területeknek „narrátoraik”, és rendszeresen szemináriumokat tartunk. Ennek a folyamatnak a vége éppenséggel majd egy könyv lesz.
Nyitókép: Zdenka Badovinac a ljbuljanai Moderna Galerija épületénél. Fotó: MG+MSUM
