Nem
sokkal Kanadába költözésem után, 1981-ben Ray Charles White fotóművésszel
Torontóban vállalatot alapítottunk a Jungle Mail (Dzsungel Posta) című projektem
kivitelezésére. A vállalatalapítás, vállalkozásbarát országról van szó, öt
percig tartott.
Nem
kellett hozzá ügyvéd, könyvelő, közjegyző, igazolások, engedélyek, pecsétek,
alaptőke. A termék – zöld boríték és zöld levélpapír kötegekből álló csomagok,
a borítékokon és a levélpapírokon a különböző érzelmi állapotokat kifejező
majom arcok – megtervezése, elkészítése, sokszorosítása se tartott sokáig.
Annál nehezebbnek bizonyult a termék terjesztése, értékesítésére. Bár hozzám
hasonlóan a kanadaiak többsége is imádja a zöld színt, egyetlen szaküzlet sem
vállalta a zöld levelezőkészlet árusítását. Mint mondták, attól tartottak, hogy
termékünk radikális újszerűsége elriasztaná a többi árucikk iránt érdeklődő
vásárlókat. Egyetlen papírkereskedő volt csak hajlandó bővebben megindokolni
számunkra kedvezőtlen döntését. „Olyan terméket kell gyártani, amelyet már
gyártanak, csak jobban”, mondta. A kanadai típusú, fontolva haladó
kapitalizmusnak ez az alaptétele az amerikai Frank Stella művészetére is
vonatkozik. Ő biztosra megy. Képletesen szólva karrierje kezdetétől fogva
ugyanazt a széklábat faragja, mint a jó európai mesteremberek. Amióta az
1970-es években többé-kevésbé abbahagyta a vászonra festést, művészete, bár
folyamatos mozgásban volt, lényegében nem változott. Vizuálisan érdekes,
magyarázatot nem igénylő, formalista műveket készít, apró változtatásokkal
lényegében ugyanazt a neutralitást ismétli, újra és újra. Az évtizedek óta
tartó önismétlésnek köszönhetően stílusa ismertté vált, kialakult állandó vásárlói
köre, akik ugyanolyan rutinszerűen veszik műveit, mint megszokott müzlijüket,
vagy mosóporukat. Egyenletes népszerűségének fenntartását az a tény is sokat
segíti, hogy Frank Stella művei nem bántanak senkit. Nem lehet rajtuk
megbotránkozni, nem lehet rajtuk vitatkozni, nem lehet létezésük jogát
megkérdőjelezni. Lényegében csak annyit lehet és érdemes mondani róluk, hogy
érdekesek, vagy szépek. „A kockázat abban áll, hogy elhatározod, művészetet
próbálsz csinálni. Ez után nincs többé kockázat”, nyilatkozta a New York-i Paul
Kasmin galériában rendezett, Polychrome Relief című kiállítása kapcsán.
Valóban nincs jele a kockázatvállalásnak a kiállításon. Nincs itt olyan művészi
megoldás, stílusjegy, amelyet Stella korábbi műveiből nem ismernénk. A
kiállított művek közül 16 kisméretű, négy talapzaton szabadon álló objekt
„emelkedik” ki. Közös címük Tiszta érzések cirkusza Malevics felé: Négy
négyszög (Circus of Pure Feeling for Malevich: Four Squares). Ezek a Calder
művészetét humortalanul ismétlő tárgyak jelentenek valamiféle elmozdulást
Stella korábbi munkásságához képest.