Megyik János kamarakiállításával és Christian Rizzo-Caty Olive installációjával az idei Arcus képzőművészeti anyaga terjedelmében és megjelenésében kisebb és visszafogottabb volt, mint az előző évek nagyobb és látványosabb prezentációi, (video)installációi, vagy akár mozgó élőképei. Az időbeli (egy napos – augusztus 21-22 – estétől estéig tartó bemutatkozás) és mennyiségi szűkítés azonban a zenei és tánc/színház programokhoz illeszkedésével átgondolt koncentráltságként hatott.
Megyik János acéllemezre lézerrel karcolt, illetve fémlapból kivágott képei a monostor Kerengőjében kaptak helyet és – úgy vélem – itt éppen ez a térbeli elhelyezés volt az, ami fémképeinek új látási és értelmezési mezőt nyitott. Megyik Jánosról ismert, hogy a szobrászat, festészet, építészet és a design látás- és alkotásmódjait egyaránt bevonja műveinek kialakításába, és hogy nála nem csupán ’a látványok esztétikai gyönyörűségéről vagy a kézműves tehetség showműsoráról, hanem egy konceptuális művészi észjárás demonstrációjáról van szó’ (
lásd: Rényi András: A
mélység síkjai, www.revizoronline.hu), vagy hogy művészete ’reduktív művészetként’ is megközelíthető (
Bacsó Béla:
Reduktív művészet. Megyik János akadémiai székfoglaló kiállításának
megnyitója, Raiffeisen Galéria, 2008. március 17.). A pannonhalmi kerengő és Megyik János sziluettként és sötét karcolt felületként megjelenő képei találkozásakor nyitottság, átláthatóság és egyben fegyelmezett határoltság-zártság jött létre. A folyosó bazilika felé vezető külső fordulójára állított Megyik-képek architektúráját az üvegablakokkal szemben lévő fehér falak egyszerűsége még láthatóbbá tette. A szemben önkéntelenül keletkező perspektíva-váltások tudatosították a megjelenés helyét – a kerengő nem csak (át)járásra, de meditálásra hívó terét -, a képek pedig fekete-fehér jelzéseikkel, hiányaikkal a képteremtés architektonikus jeleire, véseteire és az általuk feltett kérdésekre erősebben tudtak reflektálni. Még inkább hangsúlyozódott a képek nagyon fegyelmezett, megszerkesztett pontossága, a lézervonalak – fekete a feketén – faktúrája, az üres keretbe felülről beépített, sziluettet kirajzoló négyzetek-téglalapok élessége. A ’melyik forma hová tartozik?’ kérdésének minduntalan felbukkanása egyben a nézőt saját térbeli helyének átgondolására is késztetette. A kívül-belül, itt vagy ott, ’a síkot vagy a teret látom?’ destabilizáló-kibillentő játékot kezdeményezett a nézőkkel.
A ’100% poliészter (táncoló objektum No 48)’ című fényinstalláció a ’mint koponya, mint kultusz’ című mozgásszínház előadás részeként, mintegy előjátékaként (is) szerepelt a fesztiválon. Az alkotó – kiötlő – személye, Christian Rizzo köti össze a két művet. Ugyanakkor a ’táncoló objektum No 48’ önálló alkotás – a címben megjelenő számból ítélve -egy műalkotás-sorozat része. Sötét térben, szemmagasságban elhelyezett két üres fehér ingruha lejti kerengő táncát közepesen ütemes zenére – röviden így írható le az installáció. Imitál, mintha két testet – férfiét és nőét (?) – rejtené a ruha, és mozgó testek kerengenének, de csak a táncmozgást –lejtést imitáló, világítóan fehér, lebegő ingeket látjuk. A látogatók a terem túlsó végéből indulnak, és közelíthetnek a mű felé, ami – bármennyire is közel kerülnek hozzá térben – egyre megközelíthetetlenebbé, kifürkészhetetlenebbé válik az észlelés-felfogás számára. Olyan, mintha Christian Rizzo a William Butler Yeats több mint 100 évvel ezelőtt versben feltett kérdését szeretné körüljárni/körültáncolni: elválasztható-e a táncos a tánctól, a mozdulattól? (
William Butler Yeats: Iskolások között, Tandori Dezső fordítása) Tovább kérdez a mű: ha igen, miképpen, és ha nem, miért nem? Realitása és hitelessége mellett némiképp kísértetiesnek, ’szellemtáncnak’ is hatott ez a lebegő koreográfia: mintha időben és térben máshová vitte volna nézőjét, egy titokzatos, valamiképpen ’másként létező’, de emberként mozgó/egszisztáló tárgyi világba.
A két műalkotás egymás ellentételeként is, kiegészítőjeként is értelmezhető: Megyik János képeinek statikus fegyelmezettsége ellenpontként is érzékelhető Christian Rizzo installációjának mobilitásával szemben, ez szembeötlő különbségük. Ugyanakkor közös vonások is felismerhetők: az egyszerűség és a minimális eszközök alkalmazása mindkét műre jellemző, a fekete-fehér megjelenítés szintén mindkét alkotás sajátja. Mindkét alkotás, redukció, elvonás minimalizmus, de tömörítés és összefoglalás is. Az imitáció Megyik János fémképein a városi térre emlékeztetőn jelenik meg, Christian Rizzo fényinstallációjában tárgyakkal létrehozott emberi test-imitációt látunk. Ami pedig a művek mélyebb rétegéből árad felénk az az ürességgel – és átvitt értelemben a kiüresedéssel – folytatott dialógus: ’kenozis’, ami annak a belső ürességnek a megteremt(őd)ése, amely engedi, hogy valami más, valami új és ismeretlen árassza el azt, aki részese; valami, amit az Arcus Temporum fesztivál többi eseményén, bemutatóján, koncertjén is megérezhet: „És létem mélye fölzúg újra bennem, / minthogyha tágabb volna partja, tágabb. / Mind rokonabbak vélem már a tárgyak, / s mind tapadóbb a kép a két szememben. / Bizalmasom lett a Nevezhetetlen”. (
Rainer Maria Rilke: Tovább, Nemes Nagy Ágnes fordítása)