A festészettel sokat foglalkozunk mostanában, leginkább azzal a jelenséggel, hogy a figurativitás minden képzeletet felülmúló mennyiségben áraszt el minket. Ezért üdítő látni egy olyan kiállítást, amely egy speciális nézőpontból mutatja be a nonfiguratív festészetet, ráadásul hatalmas anyag segítségével. Nekem mindig nagy térélményt nyújt a bécsi Ludwig Múzeum épülete, uram bocsá’ még kiállítás nélkül is, de a nagyvonalú installációk és vásznak high tech építészeti konstrukcióba helyezése most különösen telitalálat.
A kurátorok vállalása egészen emberfeletti, hiszen 1950-től napjainkig kívánják átfogni a nonfiguratív festészetet folyamatként vagy kiterjesztésként elképzelő művészeket, kiemelve a történeti hangsúlyokat és figyelembe véve a periferikus helyzetű, de következetes karriert befutó alkotókat. (Így szerencsére bekerült az anyagba két magyar művész: Maurer Dóra és Jovánovics György).
A kiállításon végignézve egyértelmű: az elmúlt hatvan évben minden megtörtént már ezen a területen. Habár eddig is azt hittük, mindent láttunk már, hiszen számtalan magánszemély és intézmény gyűjti a háború utáni absztrakt festészetet, a kurátoroknak mégis sikerült a festészetet a festékkel, a színnel, a formával és annak tulajdonságaival megegyezőnek tekintő műfajokban alkotókat új összefüggésekbe helyezni és izgalmas kiállításba rendezni.
Az első fő szekció szereplői processzusként jelenítik meg a festészet, vagyis a festékanyag elsődleges tulajdonságait emelik ki, anyagiságában hagyják hatni: csorgatás, cuppantás, spriccelés, rázás, áramoltatás, beáztatás, átáztatás, megmártás stb… Ide kerültek Jackson Pollock, Yves Klein, Morris Louis, Arnulf Rainer, Hermann Nitsch, Herbert Brandl, Jakob Gasteiger és társaik, akik mára a kezdeti lázadó-fenegyerek kategóriából az akadémiák „székeibe” kerültek át.
A második szekcióban a teret mint a kép-objekt kiterjesztését használó művészek kaptak helyet, akik a minimal, a koncept, a pop art körébe tartoznak, akik a ”60-as, ”70-es években meghatározták egész Európa művészetét. Például Robert Rauschenberg, Robert Morris, Joseph Kosuth vagy François Morellet.
A kedvencek között ott van Franz West gyantás-festékréteges asztalával, Gerhard Richter az absztrakció és a tájfestés között balanszírozó hatalmas vásznaival és Baldessari is, aki szobafestési akcióját rögzíttette videóra, plusz egy eddig ismeretlen új felfedezett, Klaus Dieter Zimmer, akinek fényképgyűjtése a szinte műalkotásokként újrafestett furgonokról (az installációként kihelyezett karosszérialemezekkel együtt) egészen magával ragadó.
De a kiállítást mégis kissé szomorú mérleggel zártam, mert amíg a nagy öregjeink hatalmas energiával beleadtak mindent, hogy mint egy vulkánkitöréssel, zuhataggal, özönvízzel megküzdjenek a festék erejével, a fiatalok, mint például Imi Knöbel, Heinrich Dunst, Gerwald Rockenschaub, Adrian Schiess, Jessica Stockholder, Heimo Zobernig vagy Christian Eisenberger a „processzust” visszaminősítették laza kézmozdulatokkal elintézett festék–vászon kapcsolattá, ami a bútorboltok kirakatából tekint vissza ránk.
De hogy fényesebbé tegyük a bécsi kirándulásunkat, nézzük meg Brigitte Kovanc osztrák művésznő remek kiállítását is, nem lesz nehéz, a Ludwig kasszájánál rögtön belefutunk az éteri tükörterembe, amiben a fényobjektjeit elhelyezte. De ha mégsem megyünk múzeumba esténként a bécsi Duna-parton álló egyik biztosító épületén is megcsodálhatjuk Kovanc fénymesterműveit.
MUMOK, Bécs
2010. július 9. – 2010. október 3.