A mai napig a demokrácia létrejötte után rendeztek kiállításokat a spanyol művészet meghatározott évtizedeinek vagy sajátos aspektusainak szentelve; A Juan March Alapítvány most az egyik legambiciózusabb és legösszetettebb kiállítását kívánta biztosítani annak az időszaknak egészében, és tágabb értelemben: attól kezdve, hogy meg lehetett nézni, mert a társadalmi átalakulások a politikai átalakulásokat – a hatvanas éveket – megelőlegezni látszottak, egészen korunkig, mert ez a szakasz még mindig megkérdőjelezhető.
José María Parreño és Germán Labrador olyan kiállítást rendezne, amely ráadásul gyakorlatilag kronológiájában felöleli az intézmény kulturális tevékenységének fejlődését, amely pontosan a hatvanas években kezdődött, még a Castelló utcai székház építése előtt – 1973 és 1985 között -, előtte pedig 1975-ben, Oskarsch környékén mutatta be első nemzetközi kiállítását.
Ez a javaslat, amely Parreño szavaival élve nem jelent a az átmenet vizuális történetede mindenképpen a vizuális történet átmenetpontosan fogalmazódik meg évtizedek alatt és esettanulmányokból, amelyek kulcsfontosságú kiállításokhoz és a kulturális szövet fejlődéséhez kapcsolódnak (az első Picassónak és múzeumának a fejlődéspárti Barcelonában való felépítésének felel meg). Közel kétszáz spanyol és hetven külföldi szerző műve található benne – némelyik, Duchamphoz hasonlóan, a többség számára addig gyakorlatilag kiadatlan –, és némelyikben a közönség válik fontossá, motívumként jelen van bizonyos kompozíciókban (Elliott Erwitt, Equipo Crónica, Miguel Trillo), vagy az elemzett minták fogadtatására való utalásokban; Így a fokozatos politikai és polgári nyitás és a művészi kapcsolatait kívánjuk kiemelni a késői, poszt- és francoellenes korszakban. Labrador hangsúlyozta, hogy bár az esztétika és a kultúra általában autonóm módon bontakozik ki a társadalmi folyamatok tekintetében, semmi esetre sem beszélhetünk dehistorikusságkényszerített lekapcsolásról.
Pablo Picasso. Las Meninas1968. Picasso Múzeum Barcelona. Pablo Picasso adomány
Az útvonalat egy publikációs kioszk nyitja meg, amely emlékeztet arra, hogy az elmúlt hatvan évben a szaksajtó szűkösségétől eljutottunk annak viszonylagos elterjedéséhez és a nemzetközi folyóiratok hazánkba érkezéséig. A tarka elrendezésű szobákban elmerülve felfedezhetjük, hogy a Franco halála előtti és közvetlenül utáni években hogyan műveltek politikai visszhangot kiváltó művészetet, majd ezek az aggodalmak felhígultak a 2000-es évek óta, amikor ismét a társadalmi kérdések kerültek tematikus tengelyre.
A művészet, akárcsak az irodalom (főleg a hatvanas években), a zene (a nyolcvanas években) és a mozi (kilencvenes években), e kiállítás téziseiben tükrözi a társadalmat, de azt is előírják: amit a hatvanas-hetvenes években olvastak és hallgattak – mutatták rá a kurátorok – messze megelőzte az akkori politikai struktúrákat, és bizonyos mértékig olyan átmenetet vázolt fel, amely szerinte nem következett be teljesen.
Picassótól Lluis Hortalàig, a legkorábbi, illetve a legújabb darab alkotóiig ez a kiállítás megmutatja a kollektív szerzők és a helyzetek vagy gondolkodásmódok megteremtésére törekvő darabok progresszív előtérbe helyezését, azt az „elégedetlen művészetet”, amelyre Parreño az azonos című könyvében hivatkozott.
Plakát az «Andy Warhol. Fegyverek, kések, keresztek”, a Fernando Vijande Galériában, Madridban, 1982 decemberében
A 2027 januárjáig nyitva tartó kiállítás neve „Az esztétikai átmenet” azt a pillanatot idézi, amikor évtizedek késéssel olyan nemzetközi szerzők, esetenként száműzetésben bennszülöttek váltak ismertté Spanyolországban, mint Kandinsky, Meret Oppenheim, Maruja Mallo, Remedios Varo, Anni Albers, Matisse, Kosuth, Mendie C. vagy Anaet C. Picasso esetében, aki úgy döntött, hogy nem tér vissza Spanyolországba, megtudhatta, hogy 1960-ban a barcelonai Sala Gasparban mindössze harminc darab bemutatója olyan sikeres volt a látogatók körében, hogy be kellett vezetni a beléptetést, és azt is, hogy 1971-ben Vollard lakosztály vallási haragot keltett a Theo-galériában. Juan Gris 1977-ben nem jutott ugyanerre a sorsra ott, ahol egyetlen művet sem adott el.
És nem sokkal később, 1983-ban a pop art megszállta Madridot: Andy Warhol avatott fel Fernando Vijande-ban – a galériatulajdonost ábrázolva –, Roy Lichtenstein pedig magában a March Alapítványban. Az egyik tér és a másik között alig volt utca.
Nyilvános várakozás a Picasso kiállításra, Sala Gaspar, Barcelona, 1960. © Elvira Farreras Valentí Archívum. Pedro Marín Boza jóvoltából
David Hockney kiállításának megnyitóján a Juan March Foundation Auditoriumában, Madridban, 1992
Juan March Alapítvány fényképészeti archívuma
David Hockney. Richard Addinsell portréja1971. José María Castañé Ortega Gyűjtemény
A darabjait kísérő dokumentáció – nem csak a kiállításon, hanem az interneten is – segít megérteni, hogyan fogadták és értelmezték ezt a Spanyolországban a rádióban, televízióban vagy sajtóban kritikák által bemutatott művészetet, egészen addig, amíg – ahogy az utolsó részben értékelni fogjuk – a művészek mobilitása és az együttműködési kezdeményezések szerveződése elvezetett ahhoz a kulturális kontextushoz, amely – legalábbis Nyugat-Európában – már bizonyos mértékig jelen van.
A projekt befejezéseként a Juan March Alapítvány mintegy húsz fontos szereplővel készített interjút a művészeti színtéren az átalakulásban; Beavatkozásait a Canal March című műsorban láthatják a címszó alatt Mondd el nekünk. Szóbeli történelem a spanyolországi kulturális átmenetekről. Ráadásul november 30-án adják ki Minden közönség számára engedélyezett. Film a spanyolországi kultúra átmeneteirőlegy film, amely kiadatlan anyagokat, a kiállítás felvételeit és a szakemberek észrevételeit gyűjti össze.
Marguerite Duthuit és Pierre Matisse a «Henri Matisse. Olajfestmények, rajzok, découpé gouache-ok, szobrok és könyvek.
Juan March Alapítvány, Madrid, 1980. A Juan March Alapítvány fényképészeti archívuma
Henri Matisse. spanyol nő1917. Magángyűjtemény
„Az esztétikai átmenet. Spanyolország, 1960-2020»
JUAN MÁRCIUS ALAPÍTVÁNY
C/ Castelló, 77
Madrid
2026. október 16-tól 2027. január 10-ig
