A filmtörténet furcsa időgépe néha csikorogva indul be: egy-egy alkotás a premieren elhasal, később mégis kánonná szilárdul. A western különösen érzékeny erre, mert a mítosz és a piac ritkán lép egyszerre. Van, hogy a kor ízlése a saját korszakát sem érti, és a mozi csak évek múltán találja meg a nézőjét.
„A kassza nem ítélőszék, csak hangosabb a türelmetlenségnél” – mondhatnánk. A következő hat film ma már megkerülhetetlen, pedig a nyitóhétvégén legfeljebb porfelhőt kavart. Mindegyik arról tanúskodik, hogy a lassúság, a formai vakmerőség és a stúdiók rövid látása hosszú távon ritkán győz a minőség ellen.
Íme néhány ok, amiért egy későbbi klasszikus a premierjén megbukhat:
- Túl hosszú vagy „rossz” ritmusú játékidő, ami a korabeli közönségnek túl szokatlan.
- Megcsonkított vágás, amely a rendezői szándékot eltorzítja.
- Zavaros marketing, amely rossz ígéreteket tesz.
- Kellemetlen politikai-kulturális környezet, amely félreértelmezi a hangütést.
- Kritikai „első körös” félreolvasás, amelynek évek kellenek a korrekcióhoz.
Volt egyszer egy Vadnyugat (1968, Sergio Leone)
A Leone-eposz amerikai forgalmazása megcsonkított változatban indult, a marketing pedig a „szokványos” lövöldét ígérte. A közönség a lassú, operai ritmust és a hosszú beállításokat idegennek érezte. Európában viszont a film „nagy lélegzetét” azonnal meghallották, és innen indult a hírnév. „A csend is dialógus, ha van bátorságod figyelni” – erről ma már kevesen vitatkoznak.
Heaven’s Gate (1980, Michael Cimino)
A Cimino-féle panoráma a premierjén kritikai kereszttűzbe került, a túlhúzott gyártás és a költségek botrányt gerjesztettek. A stúdió kapkodva át is vágta, majd kivonta a mozikból. Évtizedekkel később a restaurált változatból egy melankolikus, amerikai ballada rajzolódott ki, amely a kivándorlás és a tőke erőszakát ragyogóan mutatja. Ma sokan így összegzik: „Nagy film, amelyet túl közelről és túl gyorsan ítéltek el.”
Pat Garrett and Billy the Kid (1973, Sam Peckinpah)
Peckinpah filmjét a stúdió a bemutatóra átvágta, a tempó és az irónia elcsúszott. A nézők egyenetlen, „szétcsúszott” mozit kaptak, pedig a balladisztikus öregedés-western már ott dobogott a szívében. A későbbi, közelebb álló vágatok és Dylan melankolikus zenéje együtt új fényt vetettek rá. Ma már a film az „elmúlás árnyékában táncoló” barátság fájdalmas énekeként él.
Dead Man (1995, Jim Jarmusch)
Jarmusch fekete-fehér útfilmje a mozikban alig mozdította meg a jegypénztárt. Az elidegenítő humor, a meditatív tempó és Neil Young improvizatív gitárja sokaknak „túl kísérleti” volt. A videós korszak és a fesztiválok lassan ráhangolták a nézőket erre az acid-western rezgésére. „A halál nem végállomás, hanem különös tájkép” – a film ma már így szól hozzánk.
The Assassination of Jesse James by the Coward Robert Ford (2007, Andrew Dominik)
A költői hangú, hosszú western a blockbuster-korszak sarkán szorongott, és a marketing nem találta meg a szavait. A mozis bevétel szerény volt, a szájhagyomány viszont kitartóan dolgozott. Deakins fényképezése és a suttogó pszichodráma lassan kultikus státusszá érett. Ma gyakran idézik: „A hős mítosza a néző szemében születik – és ott is omlik össze.”
One-Eyed Jacks (1961, Marlon Brando)
Brando egyetlen rendezése kicsúszott az ütemtervből, a költségek felkúsztak, a stúdió pedig kurtította a filmet. A premier fogadtatása langyos volt, a kassza pedig csalódást hozott. Az újkori restaurálás és a szerzői western újraértése azonban előhívta a film érzéki kegyetlenségét és tengerparti melankóliáját. A mai nézőknek ez egy lassan izzó, „napfényben perzselődő árulás-történet”, amely végre a helyére került.
A hatszereplős galéria közös nevezője a türelem és a hangnem kérdése: amit a kor „hibának” hallott, arról kiderült, hogy stílus, ritmus és világlátás. A jó filmek ritkán sietnek, és ha „késve” érkeznek is, annál biztosabban maradnak. Mert a legenda nem a pénztárnál, hanem az emlékezetben dől el – és ott a csendes diadalok mindig hangosabbak.
