Tavaly Motrilban hunyt el Póchó Guimarães, egyenlítői-guineai születésű művész, aki élete során a fél világban élt – hazájától Spanyolországig, Dél-Afrikától Ukrajnáig, Svájcon áthaladva. Ez a folyamatos elmozdulás szorosan kötődik mindennapi anyagokkal készült, nyelvezetében rendkívül változatos munkásságához: művelte a performanszot, a táncot, a zenét, a textilalkotást, az installációkat és az írást.
Produkcióját nagyon nehéz címkézni, utalásokat találni, hiszen nincs ismert név- és vezetéknevük: családjában nemzedékenként átadott tudásból táplálkozott, Bubi anyai, Fernandina pedig apai – ő volt Malabo II unokája -; azokról a tanításokról, amelyek a katolikus képzéséből származtak abban az időben, amikor országa még spanyol uralom alatt állt; a kultúráról és az építészetről, amelyet fel tudott fedezni, ahol élt; és végül tudása a kortárs alkotásról, különösen azokról a mozgásokról, amelyek nemcsak képiek, hanem nyitottak a különböző technikákra is, mint a dadaizmus vagy a bauhaus. Grau Garriga tanítványa is volt.
Guimarães esetében munkásságának legfigyelemreméltóbb aspektusa a szövetekkel volt kapcsolatos: vegyes technikával, magas söccsel készítette ezeket, szöveteket, köteleket és természetes szálakat, valamint kevésbé elterjedt anyagokat, például kartonpapírt, konzervdobozokat, kagylókat, gyöngyöket, talált tárgyakat és mindenekelőtt újságot felhasználva. Ez a felhalmozódás nála nem csupán formai okokra vezethető vissza: a szerző a gobelinjeit ugyanazokat az utakat követve szerette volna elkészíteni, mint amilyenben gondolkodik, vagyis töredékek összeillesztésével, szimbólumok konstruálásával, élmények, emlékek megőrzésével. Ezek mindegyike azért van ott, mert a saját családjukra vagy közösségükre, az afrikai ősökre és világnézetekre, a spiritualitásra vagy a mindennapi életre, valamint az utóbbiakat kísérő anyagi örökségre utal, nem szükségszerűen mint excrescencia, hanem mint szükséges poggyász.
A szerző végső célja az volt, hogy ne feledje, hogy lehetséges jelentéseket generálni eszközöket közös, és sokféle reflexió fogalmazható meg körülöttük: milyen múltat hordoznak magukban, milyen viszonyban vagyunk vele, milyen mértékben közvetíti ezeket a kapcsolatokat a földrajz, és hogy ezek a kapcsolatok felhígulhatnak-e, ha az oktatás vagy az általános klíma elősegíti a feledékenységet.
Bár hagyatékát a nagyközönség nem ismeri jól, a hazai és nemzetközi gyűjtemények része, köztük a Reina Sofia Múzeum, a Nemzeti Antropológiai Múzeum, a Miguel Hernández Irodalmi Hagyaték Alapítvány, a Skóciai Nemzeti Múzeum vagy a dél-afrikai Norval Alapítvány gyűjteményei, valamint jövő novemberig a Bata-i Spanyol Kulturális Központ kínálja a Gumarãeschóboa című kiállítást. A spanyol művész, María Bueno által végzett nyomozás része, melynek címe Összegabalyodva Pótyó Guimarãessel és ez pontosan összekapcsolja Egyenlítői-Guinea és Spanyolország történeteit és korszakait, a család és a másik történeteit, figyelembe véve az utazásokat, beszélgetéseket, egyéni és kollektív tapasztalatokat és természetesen anyagokat is.
A kiállításon kívül, amelyet Bueno és Justo Bolekia Boleká rendezett, ez a mű könyv formáját is öltötte –Merev bőrű szellemek vagyunk, akik nem tudnak mit mondani.-, és mindkettő tágabb kontextusba helyezi Guimarãest, mint az etnikai besorolás: produkciója más művészek alkotásaihoz kapcsolódik, akik fő vagy alkalmi munkaeszközként sajátították el a textileket, és elemzik a jelenben érvényesülésének okait. Utóbbi olyan témákra hivatkozik, mint a rasszizmus, a közösség fontossága, az ellenállás és a szabadság gyakorlatai, amelyek összekapcsolják őt a hozzá hasonló jelenlegi szerzőkkel, akik inkább népszerűek, mint híresek.
„Póchó Guimarães Malabo és a beszélő művek”
SPANYOLORSZÁG KULTURÁLIS KÖZPONT BATÁBAN
Lumu Matindi Walk, s/n
Kabát
2026. szeptember 4-től november 3-ig
