Holnap a londoni Tate Modern felavatja az argentin művész halálával gyakorlatilag egybeeső Julio Le Parc élettel teli munkásságának szentelt antológiát. Az addig a szerző és műhelye szoros együttműködésével megszervezett kiállításon több mint hatvan, hét évtizedes pályafutását reprezentáló alkotás látható, köztük interaktív installációk és magával ragadó geometrikus festmények.
A kanyargós útvonalon, labirintusszerűen rendezett kiállítás a Le Parc céljaihoz kívánt hűséges lenni: mindenekelőtt a nézőt bevonni, optikai effektusok, érzékszervi élmények és fizikai interakciók segítségével tudatosítani, hogy szerepe nem kelléke a kortárs művészi alkotás generációjának.
Mendozában született és a Buenos Aires-i Képzőművészeti Iskolában végzett, első tanárai között volt Lucio Fontana, és bekapcsolódott az argentin fővárosban fejlődő avantgárd áramlatokba. 1958-ban, harmincas éveiben Franciaországba költözött, és csatlakozott a korabeli párizsi alkotói színtérhez, amely újjáéledt, ahogy a háború hatásait elkezdték legyőzni.
A sorozattal nyílik a londoni kiállítás Felületek valamint tanulmányokkal és korai gouache és fekete-fehér festményekkel, amelyeket Párizsba érkezése után készítettek. Ezek a moduláris festmények ismétlődő geometriai alakzatokat és matematikai elveket használnak az optikai csalódások megfogalmazására, amelyekben a minták megváltozni, forogni vagy felvillanni látszanak a szemünk előtt, mint pl. Instabilitás (1959) és Progresszív szekvenciák (1959). Le Parc is kísérletezett a retinális perzisztenciával, olyan darabokban, amelyekben a kontrasztos motívumok elég hosszú ideig hagynak negatív benyomást ahhoz, hogy fehér háttér előtt is láthatóak legyenek, és arra hívják a nézőt, hogy saját szemmozdulataival „teljesítse” a művet.
Julio Le Parc. instabilitás, 1959–1991. © ADAGP, Párizs és DACS, London 2026
A látogatók a Tate-ben lehetőséget kapnak arra is, hogy részesei legyenek a Le Parc híres luminokinetikai munkáinak. Kezdetben 1959-ben jelent meg sorozatként Világítódobozok – átlátszó akril műanyag lapokat és fényforrásokat tartalmazó szobrok hipnotizáló szekvenciák létrehozására – ezek az installációk hamarosan a művész kulcsfontosságú javaslatává váltak: Folyamatos könnyű mobilokamelyet 1960-ban mutatott be.
A reflektáló vagy átlátszó mozgó elemekkel kombinált reflektorok dinamikus kaleidoszkópikus képeket eredményeznek, amelyek a megfigyelő előtt átalakulnak: Continuous Light Mobile (1963) olyan felfüggesztett elemeket tartalmaz, amelyek a látogatók mozgása által keltett légáramlatokra reagálva mozognak, tovább hangsúlyozva a nézők fontosságát Le Parc gyakorlatában. A fénytorzító hatásokat is megvizsgálják Egyedi folyamatos fényhenger (1962), valamint a nagyszabású installációban Rezgő fény – tüll (1968). Alkotásának ez az aspektusa túlmutat a kiállítás falain, egy új monumentális installációval, Folyamatos Light Mobile (2026), amely a Tate Blavatnik épületének előterébe került és a kiállítás idejére ott is marad.
Julio Le Parc. Folyamatos fénydoboz1963-2013. © ADAGP, Párizs és DACS, London 2026
Más darabok még mélyebb fizikai részvételre nyílnak. Ez a helyzet 64 Fényvisszaverő pengék (2017), amely arra ösztönzi a nézőt, hogy a festmény és a képernyő között mozogjon egy sor fényvisszaverő rozsdamentes acél szalaggal, töredezve és eltorzítva a tükörképét, miközben magába az alkotásba integrálja azokat. Telepítések a játékterem a Le Parc, as Tizenegy meglepetés tétel együttese (1965) és Manipulálandó minta (1967), amelyek arra hívják a látogatókat, hogy gombnyomással, elemek forgatásával vagy más játékos műveletek végrehajtásával közvetlenül érintkezzenek a műalkotásokkal.
Julio Le Parc. Tizenegy meglepetés pillanat. Kortárs Művészeti Vásár 104 Párizs, 2022
A kiállítás olyan alkotásokkal zárul, amelyek Le Parc folyamatos színkutatását tanúsítják, korai kísérleteitől a legújabb festményeiig. Munkásságának nagy részét a tizennégy tónusú paletta használata jellemezte, amelyet először 1959-ben fejlesztettek ki olyan művekben, mint pl. Színes projektegy kis gouache sorozat, amelyben a szerző extrapolálta palettájának összes lehetséges kromatikus változatát. Pályafutása során folytatta a kromatika és a fekete-fehér minták lehetőségeinek kutatását, különösen ikonikus hullámmotívumú festményein, mint pl. Hullámok 176 (2024), illetve későbbi sorozatában Modulációk és Alkímiák.
Ez kiemeli a lenyűgöző Kék gömb (2001-2022), amelyet a Tate vásárolt meg 2024-ben, amely bemutatja, hogy Le Parc későbbi szobrászati munkái hogyan terjesztették ki korábbi mobiljainak és kaleidoszkópos fényinstallációinak vetületét.
Julio Le Parc. Kék gömb2013. © ADAGP, Párizs és DACS, London 2026
Első és legújabb művei között azonban van néhány közös meggyőződés: Le Parc nem úgy definiálta a művészetet, mint egy olyan előállított tárgyat, amely egyesíti a múltból örökölt jellemzőket, és hozzátesz másokat is, amelyek korának vagy a szerző személyiségének az eredménye, hanem azt, hogy az alkotás számára minden anyagi megfontolás előtt és fölött transzformáló élményt jelent a néző számára, és azt a környezetet, amelyben ezek a művek megjelennek.
A latin-amerikai kinetika alapfigurája, az úgynevezett relációs esztétika előfutára és a közvélemény alkotásokban való elmerülésének szinte apostola, alapvető értéket adott projektjei intuitív, inkább játékos, mint intellektuális értelmezésének, ami a hatvanas években zavaró szempont volt.
Julio Le Parc. Képernyő fényvisszaverő lapátokkal. Hermes Tokió, 2021
Julio Le Parc. Sorozat 14 14 Permutált1970-2000. © ADAGP, Párizs és DACS, London 2026
Julio Le Parc
TATE MODERN
Bankside SE1 9TG
London
2026. június 11-től 2027. május 3-ig
