Az első világháború vége előtt Olaszországban már egyértelmű volt, hogy a futurista mozgalom felemelkedése múlandó lesz; egyik fő védelmezője, Carlo Carrá 1917-ben eltávolodott ettől a (háborús) áramlattól, mert az volt a benyomása, hogy egy ferrarai tábori kórházban találkozott Giorgio de Chiricóval.
Ez az olasz szülőktől származó művész 1880-ban született Volosban (Görögország), ahonnan állítólag az argonauták elindultak. Apollinaire azt mondta róla, hogy ő volt az egyik legmeglepőbb fiatal festő, akit ismert: a háború előtt az impresszionizmus, a gyönyörű felületek művészete legyőzésének és a „dolgok belső értelmének” való behatolásának módjait kereste.
Carrá és De Chirico is úgy döntött, hogy egy metafizikai festmény esztétikáját fogalmazza meg, amely mély melankóliával, hatalmas magányossággal és nehezen meghatározható nyugtalansággal teli tereket vetített előre. A futurizmussal kapcsolatos változás nyilvánvalóan radikális lenne.
A Marinettit vagy Boccionit, és akkoriban magát Carrát is megszállott dinamizmust néma és szinte nyomasztó mozdulatlanság váltja fel, a témák „materialista” megjelenítését pedig archaikus visszhangot keltő allegóriák. A metafizikus festők elhatárolták magukat a szimbolikától, amelynek mozgalmas felületeit korábban a futurizmus is átvette, és a korai itáliai reneszánszt vették ihletadónak, és Uccellora, Masacciora, Piero della Francescára, a figurák és tárgyak pontos elhatárolására, kiszámított, mégis irreális perspektíváira tekintettek.
Carrát akkoriban idegbetegséggel kezelték egy klinikán, és amikor az orvosok meglátták az ő és De Chirico műveit, egyetértettek abban, hogy… mindkettő kezelésre szorul. A pillanat tüneti anekdotája, amely a lappangó fenyegetés, a magány általánosított érzéséről beszél, amelynek meggyőző kifejezése Carrá és De Chirico produkciójában hólyagokat emelt.
A második 1978-ban halt meg, amikor már egy évszázada volt, és hosszú fennállása alatt sikerült a kora irányzataitól gyakorlatilag független stílust kialakítania. Közömbös maradt az impresszionizmus, a fauvizmus és a futurizmus iránt (ezeket mindennél jobban figyelembe vette, hogy elhatárolódjon tőlük), és csodálta az akkoriban szidott Arnold Böcklint és Max Klingert; ez utóbbinál korai müncheni éveiben tanult.
Giorgio de Chirico. A kortárs rejtély. Mazzoleni, Torino
De Chirico festményén az építészet formai logikája nem a kubizmusra utal, hanem a klasszikus olasz művészet első korszakára: Ferrara tereire, egy komor városra és a múlt dicsőségének emlékeivel teli nosztalgikus pontra; a torinói és a firenzei is, amelyeket emberi élet nélküli nyílt terekké alakítottak át, és csak arctalan, hosszúkás árnyékokat vetítő szobrok népesítik be.
A monoton árkádok hatalmas, hirtelen szurdokként és eltúlzott perspektívákként nyílnak meg vonalaikkal furcsa rövidülésekkel, egyedi eltűnőpontjaik pedig baljós űröket és az irrealitás érzését keltik. A láthatáron néha láthatunk egy-egy mozdonyt vagy villamost, kísérteties vonatokat, amelyeknek köze lehet apja vasútmérnöki munkájához.
De Chirico kafkai színekkel teli jelenetei, amelyek vágyakozásról beszélnek: a zöld, a barna és a szürke dominál. A turisztikai látványosságok démoni formákat öltenek, a tárgyak pedig zavaró és rejtélyes életet alakítanak ki. E néma terek kifejező ereje fokozódik, ha a szobrokat szabóbabák, névtelen jelenlétű kísértetfigurák váltják fel, mint a bálványok; A számunkra ismerős jelenetek elidegenedése teljes, és De Chirico valóságos dolgok új kontextusba helyezése, amelyben azok váratlan és össze nem illő megjelenésűek, néha meglepetést, máskor pedig… rejtélyt okoz.
A néző kénytelen felfogni az álomszerű és másodlagos valóságokat, és bekapcsolódni azok értelmezésébe, és az eltérő dolgok logikátlan szembeállítása, amelyet De Chirico szerint Nietzsche talált ki, később a szürrealizmus alapja lesz. Egyébként a szerzőtől Így beszélt Zarathustra a művész pedig Schopenhauerről írt esszéjében Mi, metafizikusok1919-ben, hogy rámutassanak arra, hogy ők voltak az elsők, akik megtanították az élet abszurditásának mély értelmét. Hozzátette, hogy a jó művészek olyan filozófusok, akik túlszárnyalták a filozófiát.
Metafizikai belső terükben nagyon változatos tárgyak csoportosulnak: klasszikus szobrok töredékei, gipszformák, gumikesztyűk, zöldségek, gyümölcsök, sütemények, tudományos eszközök… Közöttük vagy mögöttük üres terek bukkannak fel, amelyek idővel csökkennek vagy beszűkülnek, mintha De Chirico kezdett volna félni a semmi hideg leheletétől, amit korábban kiváltott. A kompozíciók egyre bonyolultabbak és zavarosabbak: vannak, akik értékelnek bennük némi pszichológiai bizonytalanságot.
Valójában 1925-ben, amikor a szürrealisták erjedésben voltak, De Chirico már régen felhagyott a metafizikai festészettel. Már 1919-ben kiállt a hagyományokhoz való visszatérés mellett, és ezzel az I. világháború után széles körben elterjedt művészetet honosított meg a rendhez való visszatérés szakaszában. Elkezdte másolni a reneszánsz mestereket, különösen a 15. századi mestereket, és dicsérni a nagy színművészeket egészen Renoirig, különösen az impresszionizmus előtti években.
Ugyanabban az 1919-ben, amikor azt írta Mi, metafizikusokújabb esszét közölt, amely meghatározó lesz a jövőben: Visszatérés a kézművességhezakinek az utolsó előtti mondata volt Pictor classicus sum. Így De Chirico megpecsételte visszatérését a régi mesterekhez.
Giorgio de Chirico. A kortárs rejtély. Mazzoleni, Torino
Tanárként, nem annyira ősi, kortárs szerzők, akiket a Mazzoleni tér 40. évfordulójára össze akart hozni, folytatja produkciójának áttekintését. Ez a galéria a torinói székhelyén mutatja be a «Giorgio de Chiricót. A kortárs rejtély”: néhány lényeges alkotása az ő hagyatékából merített alkotók kompozícióihoz kapcsolódik, legjellemzőbb stílusát és motívumait újraértelmezve a harmincas évektől napjainkig.
A szembeállításokra játszva igyekszünk megvilágítani egymás között a folytonos metafizika gondolatát: egy olyan gazdag és kétértelmű vizuális nyelvet, amely De Chirico egész pályafutását végigjárja, és amely továbbra is felbukkan a következő generációk gyakorlatában. Az itt képviselt szerzők egy része kifejezetten erre az alkalomra készített új műveket, vagy helyspecifikus installációkat; mások olyan kiadatlan darabokkal járultak hozzá, amelyek gazdagítják a kiállítás narratíváját.
Giorgio de Chirico. A kortárs rejtély. Mazzoleni, Torino
Giorgio de Chirico. A kortárs rejtély. Mazzoleni, Torino
Alberto Savinio, Felice Casorati, Luciano Fabro, Giulio Paolini, Salvo és Wifredo Lam hozzá hasonlóan művelt olyan kérdéseket, mint a mítosz, a klasszicizmus lehetőségei és a metamorfózis. A közös metafizikai érzékenység, amely összeköt Gli Archeologi – Amore e Musica írta De Chirico vele Jeux d'Anges Savinio, mindkettő az 1930-as évekre nyúlik vissza, Casorati festményein és Luciano Fabro monumentális rajzain visszhangzik.Ogni ordine è contemporaneo d'ogni más ordine. Quattro modi d'esaminare la facciata del SS. Váltsd meg Velencét. Palladio1972-1973), amelyek újragondolják a reneszánsz hagyományt, valamint Paolini kutatásaiban a kettős kétértelműségét és Salvo állandó elmélkedését a klasszikus modelleken. Lam hibrid és látnoki alakjai a maguk részéről olyan mitológiát mutatnak be, amely ellenáll a gyarmati homogenizációnak, miközben az álomszerű ikonográfián keresztül újra összekapcsolódik kulturális gyökereikkel.
Torinóban Nunzio, Salvatore Astore és Iran do Espírito Santo munkáit is láthatjuk majd, amelyek ezeket a sodródásokat egy fizikai és térbeli dimenzió felé terjesztik ki. Műveiben az anyag, a forma és az építészet eszközeivé válik De Chirico produkciójának egyes központi témáinak újralátogatásához: a tér felépítésétől az anyag plasztikus erején keresztül – Nunzio esetében -, Astore reflexióján keresztül a testre, mint a valóság értelmezésének alapvető struktúrájára, egészen a mindennapi tárgy – Do Espírito Santo által javasolt – átalakulásáig, a monumentális és variáló jelenlét, a monumentális és variációs jelenlét által elért váratlan méretűvé. anyagokat.
Giorgio de Chirico. A kortárs rejtély. Mazzoleni, Torino
A tárlat tájait Marinella Senatore és Andrea Francolino alkotta, központi helyet foglalva el a De Chiricóval folytatott párbeszédben. Új kárpitjaiban, amelyeket kifejezetten erre az alkalomra Senatore készített és a hírességgel együtt mutatott be Pittore Paesista (1958 körül) ez a táj a kollektív építkezés tereként jelenik meg, amelyet emlékek, narratívák és részvételi formák alakítanak ki. De Chiricoval való szemtől szembe való beszélgetése rávilágít arra, hogy a természet szimbolikus dimenziója továbbra is új, közös képzeteket generál.
Ugyanannak a műfajnak a kiegészítő perspektívája jelenik meg abban a különleges installációban, amelyet Andrea Francolino sorozata részeként mutat be nekünk. Piazze. Az övén keresztül crepe d'acqua (vízrepedésekaz állandóságot és a változást ötvöző örökös körforgás metaforája), a táj az ő keze által az idő fizikai és folyamati nyomává válik. A de Chiricóval folytatott párbeszéd itt is feltárja egy olyan vízió érvényességét, amely képes túllépni a világ puszta leírásán, és átadni annak költői és generatív aspektusát.
A túra befejezése, a találkozás között A nyugtalanító múzsa (1958), valamint Michelangelo Pistoletto és Massimo Vitali darabjai ismét figyelmünk középpontjába az emberi alakot – és annak reprezentációját a kortárs kultúrában – állítják. Az identitás feltárt kétértelműségeiből a Quadri specchianti Pistolettótól Vitali fotóiig – ahol a jelenlévők és mikronarratívák sokaságának színhelyévé válik a kortárs táj, elemző, érdeklődő és ítélkezéstől mentes pillantással figyelhető meg –, De Chirico metafizikai öröksége a valóság megfigyelésének új módjaiban lüktet tovább, megerősítve a rendkívüli, nem egy évszázaddal későbbi, nyughatatlan világ elveszettségét. visszhang.
Giorgio de Chirico. A kortárs rejtély. Mazzoleni, Torino
Giorgio de Chirico. A kortárs rejtély. Mazzoleni, Torino
„Giorgio de Chirico. A kortárs rejtély »
MAZZOLENI
Piazza Solferino, 2
Torino
2026. október 28-tól 2027. január 16-ig
