Az idő mindent átrendez: a színész és a saját hírneve közti távolságot is. Christopher Plummer, a kanadai színjátszás óriása, évtizedeken át fanyalgott azon a filmen, amely egy csapásra globális arcává tette. A történet nem csupán egy ikonná vált musicalről szól, hanem egy művész hosszú, göröngyös útjáról, aki csak a nyolcvanadik életéve körül talált nyugalmat abban, amit korábban kifejezetten terhesnek érzett.
A világsiker sosem egyenletes fény, inkább vakító reflektor, amely árnyékot is vet. Plummer már korán hangsúlyozta: nem a sikerrel volt gondja, hanem azzal, hogy az egyik szerep mindent eltakart, amit addig a színpadon és a filmben felépített. A későbbi évek bölcsessége azonban finoman átírta az ítéletet: ahol korábban „cukormázas” kínlódást látott, ott végül a mesterség pontos fegyelme és a közönség őszinte öröme bukkant felszínre.
A világsiker terhe
Az 1960-as évek közepén Plummer a Kapitány szerepével egyszerre lett családok kedvence és a kritikusok kereszttüzének célpontja. A film univerzális slágere olyan magasságba lőtte, amelyre a kor szórakoztatóipara is ritkán volt képes. Ám a színész számára mindez kettős teher maradt: „túlságosan szirupos”, „túl szabályos”, „túl könnyű” – így foglalta össze sokszor a benyomását, nem egyszer gúnyos ragadványnévvel élve: „The Sound of Mucus”.
Plummer drámai, Shakespeare-i iskolázottsága miatt a szerep „soványra írt”, romantikus ívét sokáig idegennek érezte. A dalok jelentős részét szinkronhang énekelte helyette, ami tovább növelte a távolságot a figurától. Ő maga évekig úgy vélte, hogy a film édessége elnyeli a karakter éleit, és a színészi munkából csupán a precíz modor marad.
„Az ember fiatalon szerelmes a mélység illúziójába” – mondta később, félig tréfás, félig önironikus hangon. A korabeli interjúkban gyakran tette hozzá: a film hibátlanul megkomponált, mégis „túl tiszta” az ő ízléséhez. Így állt elő az a furcsa helyzet, hogy a közönség által rajongásig szeretett alkotás a saját főszereplőjét hosszú évekre bosszantotta.
Az ellenállás okai
A tartós ellenérzés mögött több, egymást erősítő tényező állt:
- A figura „alulírt” dramaturgiája, amely kevés igazi belső konfliktust adott.
- A túlzottan „szép”, kifényesített hangütés, amely a színésztől elvette a kockázat ízét.
- A zenei hangsúly, amely elmosta a színészi árnyalatokat, ráadásul a dalok nagy részét nem ő énekelte.
- A mindent beborító, globális hírnév, amely más munkáit évekig láthatatlanná tette.
A hosszú út a megbékélésig
A fordulat lassan, lépésről lépésre jött. Plummer újra és újra bebizonyította, hogy a Kapitányon túl is ragyog: nagy ívű színpadi szerepek, erős filmes alakítások, később pedig egy megkésett, mégis diadalmas Oscar koronázta meg a pályát. Minél magasabbra ért saját jogon, annál könnyebb lett kívülről nézni azt a régi filmet, amelyet annyira visszautasított.
Nyolcvan felé közeledve már más hangon beszélt róla. Egy jubileumi kiadás kapcsán elismerte: a film „rettentően jól megcsinált a maga műfajában”, és – ahogy fogalmazott – végső soron „hálás” érte. A közönség több generációja évtizedeken át ugyanazt az örömöt találta meg benne; ezt a tényt nem lehetett többé kifogás alá vonni. „Nem hibáztathatom a rajongókat azért, mert boldoggá teszi őket” – jegyezte meg, s a mondat mögött ott derengett a régi ellenállás elengedése.
A nosztalgia-mozik, a közös éneklések, a kiállítások és jubileumi beszélgetések sorra megmutatták, hogy a film már nem csupán termék, hanem kulturális örökség. Plummer pedig lassan kilépett a saját árnyékából: „Az idő megtanít hálásnak lenni” – mondta egy alkalommal, és ez a csendes, lecsiszolt mondat többet árult el bármely keserű bonmot-nál.
Örökség és irónia
Van ebben valami édesen ironikus: a mű, amelyet egykor „túl édesnek” tartott, végül az ő legemberibb történetének részévé vált. A szerep globális bejáratót nyitott, amelyen át megérkezhetett a későbbi, sokkal merészebb feladatokhoz. A siker adta szabadság, a nagy stúdiók bizalma, a nemzetközi figyelem mind ebből a kapuból fakadt.
Plummer és Julie Andrews barátsága, a közös munka emlékei, a legendává vált történet makacs túlélése végül olyan képet rajzolt, amelyben a gúny mögül előszivárgott a tisztelet. „Nem kell mindent szeretni, amit jól csináltak – elég, ha elismerjük, hogy jól van megcsinálva” – hangzott a késői bölcsesség. Ebbe a mondatba belefért a saját ifjúkori dac, a közönség tartós szerelme, és az a felismerés, hogy a műfajok között nem falak, hanem – ha jól dolgoznak – átjárók épülnek.
A történet így vált teljesen kerek: a színész, aki sokáig hátat fordított legnépszerűbb alakításának, végül megtalálta benne a saját nyugalmát. Nem kellett többé tagadnia sem a világsikert, sem a saját ízlését. Csak elfogadnia, hogy a kettő együtt írta meg azt a pályát, amelyet ma a 20. századi és a kora 21. századi színművészet egyik legelegánsabb ívének látunk. És hogy néha a legnagyobb békesség onnan érkezik, ahonnan egykor a legélesebb ellenkezés indult.
