Az év utolsó estéjén Németországban emberek milliói ülnek a tévék elé, és pontosan ugyanazt a rövidfilmet várják. Egy fekete-fehér, mindössze 18 perces jelenetsor, amelyet már a nagyszülők is kívülről ismertek – miközben nálunk, Magyarországon, alig akad, aki egyáltalán hallott volna róla. A hagyomány egyszerre abszurd és megható: a közös nevetés rítusa, amely évtizedek óta összeköti a generációkat.
Mi ez a film, és miért pont ez?
A mű címe angolul Dinner for One, német tévékben gyakran „Der 90. Geburtstag” néven fut, és 1963-ban a Norddeutscher Rundfunk készítette Hamburgban. A főszereplők: a zseniális Freddie Frinton (James, a komornyik) és May Warden (Miss Sophie), akik minimális díszlet és csupasz játék erejével teremtenek időtlen komédiát.
A történet szinte pofonegyszerű, mégis tökéletes: Miss Sophie a 90. születésnapját ünnepli, ám barátai rég meghaltak. James ezért mind a négy vendéget „eljátssza”, minden fogásnál koccint, és egyre részegesebben szolgálja az estét. A visszatérő poén – a tigrisfejű szőnyegen való botlás – és a precíz ritmus olyan, mint egy zenemű: mindig ugyanúgy szól, mégis mindig friss.
A film legendás mondata, amelyet az egész ország ismételget: „Same procedure as every year, James.” Magyarul így él tovább: „Ugyanaz az eljárás, mint minden évben, James.” James rezzenéstelen válasza pedig: „I’ll do my very best.”
Hogyan lett szilveszteri szertartás?
A felvételt a német közszolgálati csatornák az 1970-es évektől kezdve évről évre elővették, és mára a teljes szilveszteri programból kitörölhetetlenné vált. A különböző regionális adók délutántól éjfélig többször leadják, így bárki „elcsípheti” a maga idejében. A számok mögött azonban fontosabb a szokás ereje: családok mesélik, hogy „nálunk a lencse és pezsgő mellé mindig jár a 18 perc James-szel”.
„Az egész annyira brit, hogy közben teljesen német” – szokták mondani tréfásan. A poénok többsége nyelvtudás nélkül is működik, a testbeszéd, a tempó és a csendek pontosan vezetik a nézőt. A kabarék zajos túlzása helyett itt a csöndes, mechanikus ismétlés teremti meg az ünnep apró varázsát.
Miért működik még mindig?
A titok a pontos koreográfiában és a rituáléban rejlik. A komikum három pilléren nyugszik:
- a szerepcsere abszurditása (a komornyik lesz minden vendég),
- az emelkedő alkoholgörbe (minden pohár közelebb a káoszhoz),
- és a koreografált botlás (a tigrisfej mindig ugyanott vár).
Mire James harmadszor is kimondja: „Same procedure as every year”, a néző már együtt mondja vele. A humor nem a „poénon”, hanem az előre tudható, precízen ismételt mozdulatsoron áll. Ez az, amitől a film nem öregszik, inkább patinásodik.
„A legnagyobb trükk, hogy nincs benne egyetlen felesleges perc sem” – szokták mondani kritikusok. A fekete-fehér képi világ, a szűk tér és a pazar időzítés olyan szilárd formát adnak, amit az emlékezet szívesen őriz.
Miért maradt ismeretlen nálunk?
Magyarországon szilveszterkor hagyományosan a kabaré, a zenés-humoros műsorok és a régi slágerek uralták a tévéképernyőt. A „mindig ugyanaz” nálunk máshoz kötődött: ismert arcok, aktuális politikai poénok, élő show-k. Ehhez képest egy fekete-fehér, angol nyelvű szkeccs kevésbé illett a műsortervezés sémáiba.
Ráadásul a film jogai és a német közszolgálat szerepe is hozzájárultak ahhoz, hogy a hagyomány régiókhoz kötötten terjedjen tovább: Ausztriában, Svájcban, Skandináviában ismert, de Közép-Európa más részein szórványos. Így alakult ki az a furcsa helyzet, hogy ami Berlinben közös kacsintás, az Budapesten inkább kérdőjel.
Mire figyelj, ha megnéznéd?
Ha kíváncsi vagy, keresd a „Dinner for One” vagy „Der 90. Geburtstag” címeket. Nézd úgy, mint egy jól megírt zenei darabot: a motívumok ismétlődnek, a hangulat emelkedik, majd egy finom „lezárás” oldja fel a feszültséget. Figyeld a négy „vendég” apró jelzéseit: a koccintások különbségeit, az „Admiral von Schneider” sarkantyús mozdulatát, a „Skål!” bekiáltást és a szemvillanásnyi szüneteket.
„I’ll do my very best” – mondja James minden fordulónál, és ez lett a nézők jelszava is: a lehető legjobbat kihozni abból, ami adott, akárhányadik szilveszter is jön. Lehet, hogy elsőre csak mosolyogsz a precizitáson, de másodszor már együtt lélegzel a ritmussal.
A szokások azért élnek túl évtizedeket, mert egyszerre egyszerűek és közösek. Ez a 18 perc pontosan ilyen: minimális eszköz, maximális hatás. Ha valami „ugyanaz az eljárás, mint minden évben”, attól még nem válik unalmassá – sőt, egyre több jelentést kap. Talán ezért szeretik ennyire a német nézők, és talán ezért fog nálunk is lassan, csendben gyökeret verni.
