Az 1984-ben bemutatott Cent jours à Palerme Lino Ventura pályájának sajátos határköve lett: a közönség és a kritika szerint ez volt az utolsó igazán nagy alakítása. A forgatás azonban korántsem volt harmonikus, és a kulisszák mögött szokatlanul sok feszültség gyűlt. A film a Carabinieri tábornokának, Carlo Alberto Dalla Chiesának tragikus sorsát idézi fel, akit Sicília prefektusaként a maffia gyilkoltatott meg 1982-ben.
Visszatérés az olasz mozihoz
Ventura nyolc év után tért vissza az olasz filmhez, ami számára személyes ügy volt, hiszen olasz gyökereihez mindig hű maradt. A Francesco Rosi-féle Cadavre exquis 1976-os főszerepe után a Cent jours à Palerme újra egy, a társadalmi valóságba beágyazott történetben találta meg őt. Dalla Chiesa figurája – a hajthatatlan erkölcs és a szabadság iránti ragaszkodás – különösen közel állt hozzá. Nem véletlen, hogy lánya szerint „apját lenyűgözte a tábornok egyenessége, a története és a tragédiája”.
A film szinte „forrón”, az események után nem sokkal készült, így a légkörben ott vibrált az olasz „ólomidők” szorongása. A Vörös Brigádok elleni harc győztese és a maffia új ellenfeleként fellépő Dalla Chiesa a rendszeres fenyegetések között is rendíthetetlen maradt. Száz nappal kinevezése után ő és felesége egy lesből elkövetett támadás áldozatai lettek.
Feszültségek a rendezővel
A film ereje ellenére a forgatás viharos volt, főként a rendező, Giuseppe Ferrara és Ventura közötti ellentétek miatt. A színész televíziós interjúban nyíltan beszélt erről, és ritkán hallhatóan éles kritikát fogalmazott meg. „Szerintem a rendező megnevezés nála egy kicsit usurpált” – mondta, hozzátéve, hogy ha egyszer beindul a gépezet, azt „mindenáron végig kell csinálni”. Ez a szokatlanul kemény mondat jelzi, mennyire nehéz volt az együttműködés.
Clélia Ventura szerint apja elsősorban a módszert kifogásolta: úgy érezte, Ferrara nem tudja pontosan, mit akar. Ez a bizonytalanság a stábot és a színészeket egyaránt megterhelte. Ventura kedvelte a kételyekkel küzdő alkotókat, de amikor a határozatlanság bénítani kezd, az már az egész forgatás ellen dolgozik.
Úgy élte meg, mint árulást
A legmélyebb sebet azonban az olasz változat újraszinkronizálása ejtette a színészen. Ventura nagy gondossággal dolgozott az olasz akcentusán, hogy a szerepet hitelesen, saját hangján formálja meg. Amikor kiderült, hogy a készítők mégis mással szinkronizálták, ezt szó szerint „árulásként” élte meg. „Dühöngött, és azt mondta: többet nem akar erről az emberről hallani” – idézte fel a lánya.
A forgatás körül ráadásul folyamatosan érezhető volt a maffia árnyéka. Két „megfigyelő” állítólag állandóan a helyszínen volt, és a stábtagoknak minden reggel azt mondták, tartsák készen a bőröndjeiket. Ha a helyi hatalmasságok szóltak, aznap azonnal távozni kellett. Ez a fenyegetettség beépült a film szövetébe, s valószerű feszültséget adott minden jelenetnek.
Fogadtatás és örökség
Franciaországban a film 500 403 nézőt vonzott, ami Venturához képest visszafogott eredmény. A megelőző olasz mozijához mérten ez gyenge teljesítmény, noha a téma komolysága és a játék intenzitása megkérdőjelezhetetlen. Olaszországban viszont hatalmas siker lett, hiszen Dalla Chiesát nemzeti hősként tisztelték. A történet így két országban két különböző érzelmi térképen helyezkedett el.
„Dalla Chiesa története az igazság iránti hűség ára” – fogalmazhatnánk, és Ventura alakítása éppen ezt a keménységet és törékenységet egyesíti. A színész 1987-ben, 68 évesen hunyt el, s a Cent jours à Palerme utólag pályája csúcspontjaként rajzolódik ki. Nem csupán politikai krónika, hanem egy karakter erkölcsi portréja, amelyben a színész még egyszer megmutatta, mit jelent az integritás.
- A francia változat 98, az olasz változat 102 perces, utóbbi hosszabb, de technikailag szerényebb minőségben elérhető.
- A Rimini kiadás mindkét vágást tartalmazza, így a néző összevetheti a két montázst.
- Franciaországban „túl itáliai problémának” tartották, Olaszországban viszont nemzeti ügyként élték meg.
- A forgatást áthatotta a valós fenyegetettség, amely a vásznon is érezhető maradt.
- Ventura Ferrarával feszült viszonyt ápolt, de a szerepben így is emlékezeteset nyújtott.
A Cent jours à Palerme ereje abban rejlik, hogy egyszerre dokumentál és drámatizál. Olyan film ez, amelyben a közélet és a személyes sors találkozik, s ahol a hősies tartás ára tragikus. Ventura minden mozdulatában ott a fegyelem, a csend vállalása és a belső tűz, ami miatt alakítása ma is eleven. Ha a forgatás nehéz volt is, a végeredmény a néző számára egységes, mint egy szikáran megkomponált rekviem egy korszakért – és egy férfiért, aki az elveihez a végsőkig ragaszkodott.
