Az ezredforduló környékén Dwayne Johnson merész átlépést tett a pankráció világából a mozivászonra. A Skorpiókirály és a Csak egy kis pofon után úgy tűnt, hogy a csillaga felfelé ível. 2005-ben jött a nagy dobás: a Doom, a kilencvenes évek egyik legismertebb FPS-ének mozis adaptációja, amelytől rengetegen várták a robbanásszerű áttörést. A végeredmény azonban egy hangos kudarc lett, amely máig vitákat gerjeszt.
Az adaptáció ígérete
A Doom alapanyaga óriási ígéretet hordozott: bezárt folyosók, sötét laborok, démoni eredetű szörnyek és a Mars rideg, elszigetelt díszletei. A történet az Olduvai állomáson játszódik, ahol egy tudományos katasztrófa után elit kommandó indul kivizsgálni a helyzetet. A film látványvilágát a legendás Stan Winston Stúdió segítette, amely korábban olyan ikonikus produkciókon dolgozott, mint az Aliens, a Predator vagy a Terminátor. A szereplőgárda is ígéretes volt: Johnson mellett Karl Urban és Rosamund Pike adták az adaptáció gerincét, erős műfaji jelenléttel.
A rendezés külön gesztusokkal is tisztelgett az alapjáték előtt. A filmben van egy hosszabb, belső nézetű akciószekvencia, amely egy az egyben a klasszikus játékélmény megfilmesített változata. Ez a rész ma is a rajongói beszélgetések középpontjában áll, mint bátor, bár megosztó ötlet.
A kasszák és a kritika hideg válasza
Minden ígéret ellenére a film a pénztáraknál elhasalt. A nagyjából 60 millió dolláros költségvetéssel szemben világszinten csak 58 millió bevétel gyűlt össze, ami a stúdiók nyelvén egyértelmű kudarc. A nézői értékelések is könyörtelenek voltak: az AlloCiné közönsége 1,6-os átlaggal szavazott, ami egy ilyen kaliberű brand esetén különösen fájó.
A kritikák leggyakrabban a film tónusát és a forrásanyaggal való viszonyát támadták. Sokan érezték úgy, hogy a történet a démoni mítoszt steril genetikai kísérletekre cseréli, miközben a feszültség és a ritmus ingadozó. A karakterek nem kapnak elég mélységet, és a rémületes atmoszféra gyakran helyet cserél a rutinszerű akcióval. Még az emlékezetes FPS-szekvencia sem tudta megmenteni az összhatást a szétcsúszástól.
„A Doom egy nagyon népszerű videojátékból készült, de hatalmasat bukott. Átéltem a videojáték-átkot, a saját bőrömön.” — Dwayne Johnson, 2018
Miért bukhatott el?
- A forrásanyaghoz való hűség és a modern sci-fi-formula közti egyensúly felborult, ami a rajongók egy részét elidegenítette.
- A karakterek drámai ívét a látványos, de sablonos akció túl gyakran felülírta.
- A marketing nem találta meg a film egyértelmű azonosságát: horror-ezred, videojáték-hűség vagy kommandós sci-fi?
- Az erős őszi konkurencia és a korhatár miatti szűkebb közönség korlátozta a bevételi esélyeket.
- A kor technikai határai mellett a tónusos zenei és vizuális döntések sem mindig szolgálták a feszültséget.
Karriergörbe kanyarokkal
Johnson a bukás után tudatosan a vígjáték és a könnyedebb akció felé fordult. Ez az önkorrekció sokat számított: néhány évvel később a Halálos iramban 5. részével belépett abba a ligába, ahol a karizma, az izgalmas brand-építés és a közönségbarát tónus sikeres kombinációt alkot. Ezzel együtt a Doom tapasztalata maradandó tanulság maradt: önmagában egy legendás cím és egy sztár jelenléte nem garantál semmit.
A videojáték-adaptációk körképe azóta változott. A stúdiók jobban figyelnek a világépítés sajátosságaira, a karakterek ívére és a fandom elvárásaira. Pár siker — legyen az moziban vagy a streamingen — megmutatta, hogy a hűség és a filmnyelvi adaptáció között igenis lehet működő kompromisszumot találni. A Doom 2005-ös változata így részben előfutár is: hibáival együtt jelzőtáblát állított arra, merre nem érdemes továbbmenni.
Utóélet és újraértékelés
Érdekes módon a film ma már némi kultikus szimpátiát is élvez, főleg azok körében, akik értékelik a kézzelfogható maszkok és díszletek munkáját. A Stan Winston-féle praktikus effektusok időtállóbbnak hatnak, mint jó pár korabeli CGI-megoldás, és a híres belső nézetű jelenet továbbra is egyedülálló filmszintű videojáték-hommage. Ebben a szemüvegben a Doom mint mid-2000-es időkapszula működik: egyszerre dokumentuma egy korszak ízlésének, és figyelmeztetés a márkanévvel való bánásmód kockázataira.
Végső soron a Doom esete nem csupán egy pazarul csődöt mondott produkció története, hanem egy egész iparágé is, amely tanulva a hibákból okosabban tervez. Dwayne Johnson pályája pedig azt üzeni, hogy egy hangos bukás sem végzet: megfelelő választásokkal és kitartó önreflexióval a „játékszabályok” újraírhatók — és olykor még a legnagyobb átok is megtörhető.
A kritikusok sokszor csak a nekik megfelelő filmet ajànlják. De sok film jó mert nekik nem tetszett.
A kritikus az akinek semmit sem szabad elhinni de legalábbis fenntartásokkal kell kezelni minden kijelentését. Plusz ha az ösztönöd azt súgja hogy ez érdekes tapasztalat vagy élmény lehet akkor nyugodtan nézd meg a filmet mert általában az ösztön az ami nem hazudik nekünk.