Miután a fotográfiát autonóm művészi médiumként fogadták el, különösen a múlt századi avantgárd után, sok szerző – Amerikában is – szerette volna feszegetni az érzékelés határait, hogy túllépjen a szigorúan láthatóon.
Ennek a keresésnek az egyik első védelmezője képben és szóban (mert költő volt) Minor White volt, akit a Minnesotai Egyetem botanika szakán végzett a Works Progress Administration kreatív fotósává neveztek ki. 1955-ben kezdett az összehasonlító vallási képzésbe, és azóta mély misztikus érzék jellemezte munkásságát, a képek narratív szekvenálása, amit ő nevezett el. keretes mozikedvenc módszere produkciója bemutatásakor.
Jövő szeptember 24-től a Mapfre Alapítvány most Madridban, Barcelonán áthaladva egy antológiát szentel annak az embernek, aki a magazin alapítója is volt. Nyíláskét évtizeden át igazgatója, kurátora és befolyásos professzora olyan intézményekben, mint a San Francisco-i California School of Fine Arts, a Rochester Institute of Technology vagy a Massachusetts Institute of Technology; Ugyanazt a jelentőséget tulajdonította karrierjének mindezen oldalainak. Neki viszont Stieglitz volt a tanára, és nyíltan megkérdőjelezte a fényképezés fogalmát, mint a világ egyszerű reprodukcióját, hogy új definíciót nyisson meg: a belső élmény vizuális megfelelőjének.
Minor White, a pszichológia és a spiritualitás iránt érdeklődő, összetett személyiségű ember saját bensőséges feszültségeit kívánta kifejezni képeiben, és – mint mondtuk – sorozatokba rendezte, amelyekhez narratív artikulációt adott: egyik fotó és a másik között ritmusokat, asszociációkat alakított ki. Számára az autonóm művek elvesztették a nyilvánosság megszólításának képességét: Bármelyik fénykép, amelyet önmagában lát, kudarcot vall a kommunikációs kísérletben. A kommunikációhoz vagy felidézéshez legalább két fénykép vagy egy fénykép, amelyhez szavakat kell csatolni.. Röviden: számára ez nem egy művészi technika volt, hanem a tudatossághoz és az önvizsgálathoz kapcsolódó észlelési eszköz, amely nem feltétlenül jelenti a kamera felvételét; Utolsó éveiben ugyanis kizárólag a tanításnak, írásnak és alkotásainak szervezésének szentelte magát.
Madridban, Carlos Gollonet kurátora alatt láthatunk egy kronologikus utazást a szerző kiterjedt pályafutásán keresztül – a harmincas és a hetvenes évek között nyúlik vissza –, beleértve néhány olyan művet is, amelyeket maga White nem választott a képsoraiba. Ez a kiállítás ötven évvel halála után érkezik, és strukturált korabeli másolatokból áll, kivéve azokat a darabokat, amelyeket nem vett fel sorozatába, 160 szettben. Némelyiket soha nem állították ki a fotós életében, és legtöbbjüket még nem látták Európában.
Kis fehér. Matchstick Cove, San Mateo megye, Kaliforniaa Sorozatos dal szavak nélkül1947. The Minor White Archive, Princeton University Art Museum, Minor White érkezése © Princetoni Egyetem kuratóriumai
Kis fehér. Point Lobos Állami Park, Kaliforniaof Negyedik sorozat1950. The Minor White Archive, Princeton University Art Museum, Minor White érkezése © Princetoni Egyetem kuratóriumai
Megismerjük első, Portlandben készült képeit, még mindig bizonyos pictorialista lenyomattal, valamint az ettől a nyelvtől való progresszív eltávolodást a szigorúbb és precízebb formalizmus felé kompozíciós mechanizmusaiban. A montázs a visszatérő témáira – a tájra, a portréra és a férfi aktra – fókuszál, és kiemeli azt az introspektív és spirituális töltetet, amelyet rájuk nyomott, ami a sorozatban is jól látható. Vidéki katedrálisok (1955). Infravörös filmmel hangsúlyozta a természet szimbolikus és álomszerű dimenzióit; Szavai szerint nyíltan zen lenyomattal akarta megörökíteni a dolgokat nem azért, amilyenek, hanem azért, amiért más. Tehát nem látszik.
Kis fehér. Mark Adamsof Ötödik sorozat1950. Portlandi Művészeti Múzeum
Nem sok időbe telt, míg Minor White megtanulta a fotózás nyelvének kulcsait: nagyapja rajongott a médiumért. Elsődleges alapjaiban való elmélyülés segített neki algák fotomikrográfiai fóliáinak elkészítésében a botanika egyetemi tanulmányainak szentelt évek alatt. Miután 1934-ben művészeti diplomát szerzett, Portlandbe költözött, ahol csatlakozott az Oregon Camera Clubhoz, mielőtt elkezdett dolgozni az Oregon Art Project-nél, amelynek feladata a lerombolni készülő történelmi épületek megörökítése volt.
Ezek az első, részben dokumentarista jellegű képek azonban egy művészi vonatkozást tárnak fel, különösen az éjszakaiakat, amelyeket párhuzamosan készített, Alvin Langdon Coburn és az első Stieglitz hangulatát idéző festői hangulattal.
Hétvégéi és vakációi során White egy nagyon személyes alkotást dolgozott ki oregoni utazásai során, a tájakra és a farmokra összpontosítva, valamint csendéleteket fényképezett, amelyek 1942-ben a Portlandi Művészeti Múzeumban rendezett első egyéni kiállításának részét képezték. Ekkor már közvetlen és realisztikus stílusa volt, ami az f/64 csoport iránti rajongásához kapcsolódott, és egyformán ellenezte a piktorializmust és az avantgárd kísérletezést. Fényképei aztán valósághűségükkel és technikai precizitásukkal tűntek ki, amelyekbe visszatérő szimbólumokat, például betört ajtókat és ablakokat, biomorf tárgyakat és keresztény utalásokat épített be, amelyek személyiségének aspektusait tükrözik. Az irodalom, a művészet és a filozófia volt további hivatkozása, kiemelve William Blake iránti figyelmét, aki mindezen tudományágakat művelte. Mélyen belül ezek a belső béke keresésének módjai voltak.
Minor már 1946-ban San Franciscóban telepedett le, ahol Ansel Adams adjunktusaként kezdett dolgozni a California School of Fine Arts-ban, amely úttörő intézmény a fotóművészet egyetemi oktatásában az Egyesült Államokban. Ez volt a képzése szempontjából kulcsfontosságú időszak, köszönhetően magával Adamsszel és Edward Westonnal – rendkívül fogékony művésznek -, a kaliforniai tájak ismeretének és az akkoriban nagyon innovatív pedagógiai módszereinek megszilárdításának. Ha Weston a megtisztulásban akart utat találni egy megújult világlátás felfedezéséhez, szerzőnk érzelmi állapotokat akart sugallni vele.
Ezekben az években – ahogy haladunk előre – a folyóirat alapításában is részt vett Nyílása magányosok menedékhelye, és megtervezte első képsorait, amelyekben a fényképezés nem volt más, mint az önismeret és a személyes kifejezés eszköze. Tudunk idézni Szent Antal megkísértése tükrök (1948), amelyet életében soha nem mutatott meg; Negyedik sorozat (1950), a szekvenciaelmélet és olyan kérdések, mint az identitás és a szexualitás vizsgálata – nem ismerte el nyilvánosan saját homoszexualitását; és Katasztrófa jelzései (1952), több ezer fényképből álló készlet, amelyet egy kis kézi fényképezőgéppel készített San Francisco utcáin. Sötét és drámai víziót mutatott be a városi életről, amely megkérdőjelezte a hagyományos stílusokat, és kiemelte a pezsgő utcai életet.
Kis fehér. Minor White Produce Market, San Francisco1949. The Minor White Archive, Princeton University Art Museum
Kis fehér. McAllister Street, San Francisco1950. The Minor White Archive, Princeton University Art Museum
Miután 1953-ban otthagyta a California School of Fine Arts-t, White Beaumont Newhall meghívására Rochesterbe költözött, hogy kurátori asszisztensként csatlakozzon a George Eastman House-hoz. Ezen kívül ott elmélyítette szerkesztői munkáját, illetve a Nyílás hozzáadott egy új együttműködést vele Képaz adott intézmény magazinja.
Misztikus olvasmányai és keleti gondolatai a helyi környezettel együtt olyan alapvető szekvenciák alapját képezik, mint a fent említett Vidéki katedrálisok (1955), az amerikai népi építészetről, ill Egy kéz hangja (1960), melyben a szinte elvont képek a néző lelki állapotának visszatükröződésévé válnak. Ebben az időszakban White megszilárdította kurátori és tanári szerepét, és workshopokat adott az alkotók új csoportjának.
Kis fehér. Barn and Clouds (Nápoly és Dansville környéke, New York)of 10. sorozat / Vidéki katedrálisok1955. The Minor White Archive, Princeton University Art Museum
Kis fehér. N. Union Street, Rochesterof Egy kéz szekvenciája1958. The Minor White Archive, Princeton University Art Museum
Végül 1965-ben vendégprofesszorként csatlakozott a Cambridge-i Massachusetts Institute of Technology-hoz, egy olyan városhoz, ahol a fényképezésnek nem kis helye volt a helyi művészeti közösségben. Egy olyan kurzust tanított, amely egy széles ciklus része volt, amely lehetővé tette a hallgatóknak, hogy kísérletezzenek a vizuális művészetekkel, és amely végül ötéves fotós programként nőtte ki magát.
Mivel (első alkalommal) a tehetségének valamivel jobban megfelelő fizetése volt, White vett egy nagy házat, ahol el tudta fogadni a diákokat és workshopokat szervezhetett. Ekkor tette közzé egyetlen színsorát, Lassú táncGeorge I. Gurdjieff misztikus filozófus hatása alatt. Továbbá megvilágította egyetlen könyvét, amely életében látott napvilágot, Tükrök Üzenetek Megnyilvánulások (1969), és amely pályafutása legnagyobb kiállítását egészítette ki, amelynek a Philadelphiai Művészeti Múzeum és más amerikai múzeumok adott otthont.
Bár a kurátori tevékenység és a tanítás volt a fő elfoglaltsága, White az elmúlt években két másik fotósorozatot is készített, mindig megőrizve a koherenciát a többi hagyatékával: Sorozat 1968 (1968) és Totemikus sorozat (1974). 1976-ban bekövetkezett halála után teljes archívumát a Princetoni Egyetem Művészeti Múzeumára hagyta.
Kis fehér. Minor White 72 N. Union Street, Rochestertól 16. sorozat / Steely, a végtelen barbája1960. The Minor White Archive, Princeton University Art Museum
Kis fehér. Cape Ann, Massachusettsof Sorozat 1968. The Minor White Archive, Princeton University Art Museum
Kis fehér
MAPFRE ALAPÍTVÁNY
Paseo de Recoletos, 23
Madrid
2026. szeptember 24-től 2027. január 10-ig
