A bolhapiac szélén, egy poros doboz alján hevert a kazetta. Aki ránézett, csak egy kifakult VHS-feliratot látott: “Felvétel 1994”. A megtaláló szerint az árus legyintett: “Vidd el kettőszázért.” Nem sejtették, hogy a kopott műanyagban egy szinte-mitikus magyar filmkincs szunnyad.
Az első visszajátszásnál a kép remegett, a hang sercegett, de pár perc múlva megjelent egy régi főcím, olyan tipográfiával, amit ma már alig látunk. A névjegyzékben ismerős vezetéknevek, régen eltűnt filmstúdiók logói, és egy dátum, ami régi sebeket fakaszt: a hetvenes évek közepe, cenzúra és dobozolt művek ideje.
Hogyan került elő a felvétel?
A történet hétköznapi: egy fiatal gyűjtő a Józsefvárosban kutakodott. Azt mondja, csak “ismeretlen tévéfelvételeket” akart hazavinni, hátha akad köztük valami különleges. “Nem gondoltam, hogy ez lesz az,” mesélte. “Az első tíz perc után már tudtam, hogy valami ritka dologra bukkantam, olyanra, amit talán eltűntnek hittünk.”
A kazetta felületén még látszott egy régi videótéka-matrica, rajta kézzel írt jelzet. A borító belsejéből egy megsárgult nyugta hullott ki, dátummal és egy beazonosítható cím töredékével. Ez a nyom vezetett el egy valaha működő körzeti művelődési házhoz, ahol a hetvenes–nyolcvanas években gyakran vetítettek kísérleti filmeket.
Mi rejtőzik a kazettán?
A szakértők óvatosan fogalmaznak, de az első átvilágítás szerint egy rövid tévéfilm korai változata vagy egy “dobozolt” mű műsorszalagja lehet, amelyet sosem sugároztak országosan. A képkockákon egy fiatal színésznő tűnik fel, akit később kultikus státusz övezett, ám ebben a formában a játéka még nyersebb, még kísérletezőbb és vakmerőbb.
“Ha az az, amire gondolunk, akkor ez a magyar filmtörténet egyik eltűnt fejezete” – mondja egy filmarchívumi munkatárs, aki névtelenséget kér. “Egyetlen ismert print sem maradt, és a tévékópiákat sokszor letörölték, hogy újraírják rájuk az aktuális adásokat.”
Miért ennyire ritka?
A hetvenes–nyolcvanas években a műsorszalag drága eszköz volt, a tévék gyakran felülírták a korábbi tartalmakat. Sok “kicsi”, fesztiválra készült vagy csak egyszer vetített film egyszerűen a rendszer működésének áldozata lett. A VHS-éra pedig vadnyugat volt: másolás, tömörítés, kézi felvétel, és a háztartásokban végzett “mentés” sokszor több értéket őrzött meg, mint az intézmények.
“Mindig is gyanítottuk, hogy a nappalik és padlások tele vannak ilyen árva kincsekkel” – fogalmaz egy filmtörténész. “A nézők szívóssága sokszor felér egy kisebb archívum erejével.”
Az első lépések a megőrzés felé
A megtaláló azonnal megkereste az NFI Filmarchívum szakembereit, akik szerint a legfontosabb a szalag stabilizálása és a kíméletes digitalizálás. A kazetta jelenleg alacsony páratartalmú, hűvös környezetben várja a beavatkozást.
- Óvatos mechanikai tisztítás, majd egyetlen, “no-stress” lejátszás professzionális decken, közvetlen, veszteségmentes digitalizálással
“Nem akarjuk túlpörgetni a várakozásokat” – mondja a restaurátor. “De már a timecode és a szalag peremjelölései is arra utalnak, hogy ez nem hétköznapi másolat.”
Mihez kezd ezzel a közösség?
A hír futótűzként terjedt a gyűjtői csoportokban, ahol egyszerre tör elő a büszkeség és az óvatos szkepszis. A rajongók felajánlották saját deckjeiket, kábeleiket, sőt, egyesek régi jegyzeteket küldtek, amelyek az adott időszak programfüzeteit idézik.
A megtaláló nem akar gyors pénzt. “Ez a film az országé” – mondja. “Ha valóban az, aminek sejtem, akkor mindenkinek látnia kell, aki szereti a magyar filmet.”
Mit árul el a jelenetek hangulata?
A szemcsés kép ellenére átütő a hangulat: szűk belső terek, hosszú, türelmes beállítások, olyan játék a csenddel, amit ma már alig vállal valaki. A dialógusok közé néha beúszik a magnófej súrlódása, de ettől az egész még elevenebb, még elevenebben kortárs. Mintha a szalag maga is történetet mesélne: a törlések, a kopások, a feszesre tekert szélek a túlélés krónikái.
“Ez nem csak mozi, ez időutazás” – mondja a gyűjtő. “Az az érzés, amikor egy elveszett hang végre újra megszólal a nappalidban.”
Hova juthat el ez a felfedezés?
Ha a vizsgálatok megerősítik az azonosságot, a mű akár fesztiválokon, retrospektív vetítéseken vagy online archív platformon is bemutatkozhat. A köré épülő történet – bolhapiac, kétszáz forint, véletlen – önmagában is gyűjteményes darab.
S talán ez a legszebb benne: hogy egy kicsi, kopott kazetta emlékeztet mindannyiunkat arra, mennyi mindent őriz a feledés pereme. Hogy a magyar film története nemcsak dobozokban, hanem véletlenekben, emberekben, és a hétköznapok kísérletező bátorságában él tovább. És hogy néha elég egy ócska műanyag, egy halk kattanás, és újra kinyílik egy ajtó, amelyet évtizedek óta zárva hittünk.
