Az év egyik legvitatottabb, mégis legfényesebb mozis eseménye ez a film, amelyben a főszerepet a mindig újjászülető, mégis ismerős Leonardo DiCaprio játssza. Egyetlen név, pár harsány szín, és máris érezzük: a vászonról árad a feszültség, a nevetés és az ijedtség keveréke.
Ez a nagyszabású alkotás a francia bemutatón tombol, miközben az Egyesült Államokban meglepően csendben lopakodik be a mozikba. A kontraszt önmagában is drámai, és többet mond az amerikai közérzetről, mint bármelyik kampányplakát.
„Ez a film egyszerűen őrült” – mondja Steven Spielberg, aki már háromszor látta.
Óvatos amerikai start, európai ováció
A 140 millió dolláros költségvetés, a ragyogó szereposztás és a Pynchon-ihlette alapanyag alapján minden adott lenne a hangos hódításhoz. Ehhez képest az amerikai forgalmazás látványosan visszafogott, mintha a stúdiók a politikailag forró pillanatokban inkább lehúznák a redőnyt. A film olyan idegeket érint, amelyek most különösen érzékenyek, ezért a kampányt a suttogás, nem pedig a kürtölés vezérli.
(„Spielberg szerint őrült.” Paul Thomas Anderson instruálja Leonardo DiCapriót.)
Szatíra, akció, és egy apa-lánya történet
Paul Thomas Anderson a saját védjegyeit hozza: sziporkázó találékonyság, gunyoros humor, és a féktelen akció, amely a fináléban szó szerint lehengerel. A nagy terv ugyanakkor egy meghitt magtörténet: egy apa, aki minden árat megfizetne a lányáért, és egy lány, aki a maga kíméletlen őszinteségével tanítja élni az apját. A géppisztolyok zaja közé beszűrődik a hétköznapi félelem, a szeretet és a generációk között tátongó szakadék.
Pynchon nyomán, a jelenben
A film alapja Thomas Pynchon kultikus Vinelandje, de Anderson mindent a mához idomít. A forgatókönyv rugalmas, sok a helyben születő ötlet, és a dialógusok néha az éjszaka közepén születtek. Az egyik legszellemesebb motívum: DiCaprio hőse délutáni köntösben, tequila mellett, sokadszor nézi a Csata Algírban-t, mintha minden válasz ott rejtőzne a celluloidban.
(Perfidia Beverly Hills – Teyana Taylor kettős szerelmi kötélhúzásban.)
Szélsőségek tánca, tűéles gúnnyal
A film egyszerre csípi meg a szélsőjobb nevetséges pátoszát és a szélsőbal önfényező nyelvét. A Lockjaw nevű katonatiszt (Sean Penn) a hatalomhoz idomított hübrisz karikatúrája, míg a French 75 nevű csoport dogmákkal terhelt idealizmust lélegzik. Perfidia (Teyana Taylor) és Pat, az álnéven bujkáló bombamester (Leonardo DiCaprio) között sistereg a kémia, miközben a politika minden szikrát rommá képes égetni. A középpontban azonban Willa, a kamaszlány: egy hang, amely a hitvallások zaja között is tisztán énekel.
(A „gonosz”: Lockjaw, a rideg katonai fegyelem groteszk mintaképe.)
DiCaprio megsemmisíti a csillogást
DiCaprio itt szándékosan rúgja le magáról a hollywoodi fény palástját, és gyönyörűen billeg a komikus és tragikus regiszter határán. Sean Penn jéghideg vasfegyelmet hoz, amely alatt időnként kísérteties vágy lüktet, Teyana Taylor pedig egy magnetikus, mégis kiismerhetetlen vezért formál. Benicio del Toro rövid jelenléteiben is mélységet csöpögtet, mintha a történet réseibe rejtett árnyékokat színezné tovább.
Mit viszünk magunkkal a moziból?
– Egy filmélményt, amely egyszerre szórakoztat és ökölbe szorítja a szívet.
– Egy politikai szatírát, amely mindkét oldal torzulásait a nevükön nevezi.
– Egy apa-lánya történetet, amely a káoszban is a bizalmat keresi.
– Egy emlékeztetőt, hogy a hősi póz mögött mindig emberi repedések húzódnak.
– Egy képet DiCaprióról, aki a saját glamúrját szedi szét és építi újra kockáról kockára.
Miért „dermeszti” Amerikát?
Mert tükröt tart, amelyben a törzsi lojalitás és a gyűlöletre épülő szlogenek nem hősiesek, hanem kicsinyesek és félelmetesek. Mert kimondja, hogy a változásról ábrándozó mozgalmakat sokszor a saját egójuk és a mindennapi gyarlóság őrli fel. És mert a nevetés mögött végig ott csillog a kérdés: mennyit ér a szabadság, ha közben elfelejtjük egymást meghallgatni?
A végeredmény egy tűpontos, mégis játékos mozi, amely a szív vérével írja újra a szatíra szabálykönyvét. Aki belép, egyszerre kap adrenalinban gazdag üldözést, szíven ütő családtörténetet és csípős gúnyt – és amikor felgyúlnak a fények, nem csupán a filmet, hanem a saját világát is másként kezdi nézni.
