Az amerikai műfajfilm egyik legnagyobb mestere, John Carpenter az utóbbi években többször elmondta, hogy nem szokta újranézni a saját alkotásait. A rajongók számára mégis meghökkentő, hogy a kultikus 1981-es film, a New York 1997 (Escape from New York) sincs kivétel: a rendező nem vágyik arra, hogy ismét végignézze a Kurt Russell főszereplésével készült disztópikus kalandot. A döntés mögött nem sértettség vagy kiábrándulás áll, hanem a művészi önkritika kíméletlen logikája.
Miért fordít hátat a saját klasszikusának?
Carpenter szerint a premissza egyszerre vad és egyszerű: Manhattanből börtönsziget lesz, és egy cinikus antihősnek be kell hatolnia, hogy kiszabadítsa az elnököt. A mester mégis úgy érzi, hogy a kész filmet újranézve csak a hibákat látná. Szerinte az alkotó dolga, hogy továbblépjen, és ne ragadjon bele a múltba, bármennyire is szeretik a rajongók azt a múltat.
„Nem tudom megnézni, mert túl kritikus vagyok azzal, amit csinálok. Amikor a film végleg elkészül és látom a kópiát, számomra vége, nem akarom újra látni. Snake Plissken, Kurt karaktere, különösen élénken él az emlékezetben és a popkultúrában. A szereposztás és a játék remek, a film pedig egy kicsit bolondos jövőbeli kaland, de nagyon-nagyon szórakoztató. Sötét és mulatságos. És akkora visszhangja lett, hogy igazán büszke vagyok rá.”
A kultusz, amely 45 év után is él
A New York 1997 a hetvenes-nyolcvanas évek amerikai városi félelmeit szűri át komor humoron, minimalista látványon és dögös szintihangzáson. A hős, Snake Plissken, klasszikus antihős: fásult, karcos, mégis ellenállhatatlanul karizmatikus. A film világa szikár, néhol teátrális, de mindig következetes, ezért működik ma is, amikor a disztópiák áradata közepette is nehéz maradandót alkotni.
– Antihős-központúság: Snake cinizmusa a zsáner egyik legmarkánsabb figuráját teremti meg.
– Feszes, kompakt világépítés: Manhattan, mint börtön, azonnal érthető és vizuálisan emlékezetes.
– Sötét humor és feszültség: a tónusváltások egyszerre adnak súlyt és könnyedséget a történetnek.
– Zene és ritmus: Carpenter szintije vezeti a cselekmény lüktetését, jellegzetesen hipnotikus módon.
Hogyan született az ötlet?
A koncepció magja a hetvenes évek városi thrillereihez nyúlik vissza. Carpenter egy Charles Bronson-féle bosszúfilm után kezdett azon gondolkodni, hogyan lehetne a közbiztonság-para archetípusát a jövőbe vetíteni. A pletykák szerint korán felmerült Bronson neve, de a projekt csak a nyolcvanas évek elejére állt össze. Addigra a rendező már nagyszerűen dolgozott együtt Kurt Russell-lel az Elvisről szóló tévéfilmben, és érezte, hogy az addig főként jófiúként ismert színészben ott rejlik a kemény, szarkasztikus antihős. Snake szemfedős tekintete, alig pár szavas riposztjai és a fanyar mosoly mögé bújtatott sebezhetőség így vált a film ikonikus szimbólumává.
Siker, amely új ajtókat nyitott
A film alig 6 millió dollárból készült, és világszerte körülbelül 50 milliót hozott, ami a korabeli független akció-sci-fi mezőnyben parádés teljesítmény. Ez a siker tette lehetővé, hogy Carpenter egy évvel később elkészítse a korszakos The Thing-et, amely azóta a modern horror egyik mércéje. A New York 1997 tehát nemcsak kultusz, hanem karrierformáló mérföldkő is: bizonyította, hogy a sötét tónusú, politikailag csípős allegóriák is tudnak közönséget találni, ha a stílus és a dramaturgia precíz.
Snake Plissken öröksége
A szemfedő, a tetoválás és a rekedt hang a nyolcvanas évek egyik legtöbbet idézett figuráját teremtették meg. Snake továbbélt képregényekben, videojátékokban és számtalan filmes utalásban. Az antihős-ethosz – „mentem, de nem érdekelt” – ma is rezonál, mert az intézményi hatalommal szembeni egészséges szkepszis időtálló. Talán éppen ezért nem akarja Carpenter újranézni: a film már nem az övé, hanem a nézőké, akik új nemzedékeknek adják tovább Snake vállrándítását és a szabadság keserédes ízét. Ezzel a rendező egyszerre marad hű a saját elveihez, és engedi, hogy a mű önállóan lélegezzen a mozitörténetben.
