Milyen formát ölt a személyes kapcsolatok vége? Mi történik előttük és utánuk? Hogyan éljük át ezeket a szakadásokat, vagy éppen ellenkezőleg, tartsuk meg azt, ami elveszett?
Íme néhány kétség, amelyeket Sophie Calle vet fel eddigi legnagyobb olaszországi kiállításán: „Matrimoni, Rotture and Funerali”, amelyet a római MAXXI jövő februárig mutat be, és amelynek kurátora Simona Antonacci. Ismeretes, hogy számos projektje előre nem tervezett találkozásokból született, az írónőnél az, hogy Párizs utcáin bolyongott, idegeneket követve (akiknek nem volt okuk személyesen érdeklődni), hogy enyhítse magányát és unalmát. Lemásolta útjaikat pusztán az üldözés öröméért, lefényképezte őket anélkül, hogy tudták volna, és rögzítette a mozgásukat, mígnem olyan véletlenszerű okokból inkább megállt, mint azok, amelyek miatt üldözte őket. Az eljárás szürreális vagy dadaista kreatív módokat idézhet elő, de a francia nő nem hagyta magát teljesen a váratlannak, inkább bizonyos szabályokat feltételezett, amelyek lehetővé teszik számára, hogy némi kontrollt tartson fenn.
Egy alkalommal véletlenül találkozott egy ilyen idegennel egy fogadáson, tudta, hogy Velencébe készül utazni, és egy lépéssel tovább vándorolt, és folytatta útját; Ez lett volna első fontos művének eredete, Velencei lakosztály (1979), amelyet hasonló jellegűek követnének rövid szövegek kíséretében, amelyek éppoly praktikus, mint esztétikai okokból születtek. Az ábrázolt személyekkel való kapcsolata fokozatosan fejlődött (be L'Hotelhogy megfigyelje mások életét, felvették szobalánynak); ahogy egyre inkább reflektív megközelítések felé is fordult, amelyek a vonzalomhoz és a vágyhoz vagy munkája felépítéséhez kapcsolódnak, és formátumai is gazdagodtak.
Calle személyes élete végül – helyrehozhatatlanul – alkotásai közé került, annak kereteként és körülményeiként, és ezen a ponton a szakadások is, amelyek a kiállítás középpontjában állnak.
Sophie Calle. „Házasság, Rotture és Funerali inclusi”. MAXXI, Róma, 2026
Sophie Calle. „Házasság, Rotture és Funerali inclusi”. MAXXI, Róma, 2026
Rómában nyolc, 1978 és 2026 között kelt javaslatot gyűjtöttek össze, amelyeket egy állandó installációval egészítenek ki, amelyet a külföldiek nem katolikus temetőjében helyeztek el. Fényképek, szövegek, videók, installációk és önéletrajzi történetek formálnak egy körkörös utat, amelyben a nyilvánosság és a magánélet, valamint a valóság és a fikció összemosódik, amíg a nyilvános és a privát már megkülönböztethetetlenné válik; Calle bennük alapvetően a szerelemre és az elválásra, és velük együtt a gyászra és az emlékezésre, a vágyra és a hiányra, a kudarcra és az újrakezdés lehetőségére vonatkozik.
Pontos szabályokhoz, gesztusokhoz és rituálékhoz folyamodva sajátos és szigorú kódokat használ, tapasztalatait projektjei kiindulópontjává teszi. Példaként említhetjük a visszaszámlálást egy kapcsolat végéig, az anyja utolsó leheletének megörökítésének kísérletét, a befejezetlen munkák leltárát és néhány találkozást olyan emberekkel, akik először látják a tengert. Ezeket a kérdéseket úgy alakítja át, hogy megfontolja, mi a vége (szakítás, haláleset, hazaút után), mi marad, és mi még kezdődhet.
A kiállítás a művész gyakorlatának koherenciáját éppen olyan témák körül tárja fel, mint a veszteség, az üresség vagy a katasztrófák, szinte folyamatos nyersanyag az utazás során, amelynek más formákat, jelentéseket és helyeket ruház. Ebben a sorban azt is megérthetjük A járókelő titkaiaz installáció a művészek és költők temetőjében: a halottak titkainak védelmére született, és tizenöt napja avatták fel egy részvételi előadás keretében, amelyen a résztvevőket arra kérték, hogy bízzák titkaikat és jelképesen temessék el azokat.
Sophie Calle. A járókelő titkai2026. Nem katolikus temető, Róma
Két évvel ezelőtt a MAXXI pontosan beszerzett L'Hôtelegy darab tartozó A befejezetlenek katalógusának létjogosultsága és öt mű a sorozatból Mertjelentős kompozíciói a kortárs fotográfia szemléletmódjának sokszínűségéről: a tájdokumentációtól a fogalmi gyakorlatig, a fotóriportertől a legbensőségesebb és önéletrajzi formákig, amelyekben az emlékezet, az invenció és a narráció válik az alkotások alapjává. A kiállítás története azonban korábbi: 1978-ban kezdődik.
Ekkor a művészvilágtól szakmai értelemben még távol álló Sophie Calle számos sírkövet fényképezett a kaliforniai Bolinas temetőben. A feliratok egyszerűek voltak, olyan ismerős szerepekre redukálva, mint a „testvér” vagy „nővér”. Ezek voltak az első képei, amelyek már azokra a sodródásokra mutattak, amelyek minden későbbi produkciójában jelen lesznek: az identitás, a búcsú és az eltűnő megőrzésére való törekvés. Most az a sorozat, A sírokalkotja a minta egyik magját.
Sophie Calle. „Házasság, Rotture és Funerali inclusi”. MAXXI, Róma, 2026
Sophie Calle. „Házasság, Rotture és Funerali inclusi”. MAXXI, Róma, 2026
Az első részbe belépve a látogatók felfedezik Kitűnő fájdalomegyik legismertebb műve. 1984-ig tartunk, amikor Calle Japánba távozott, és Párizsban hagyta a férfit, akit szeretett. Útja végén egy újdelhi szállodában várt üzenet vetett véget a kapcsolatnak. Ebből a tapasztalatból egy több mint kétszáz elemből álló, fényképeket és szövegeket integráló művet hozott létre, a szakítás napjáig tartó visszaszámlálás köré szervezve, majd egy második sorozatot: az epizód utániat. Ebben a második részben Calle újra és újra elmeséli saját történetét, bemutatva mellette más emberek vallomásait, akiket viszont arra kért, hogy emlékezzenek életük legfájdalmasabb pillanatára, részben saját depresszióját akarva ezzel elkerülni. Kitűnő fájdalom Valójában tizenöt évig a hálószobában maradt, mert félt, hogy bánatot kelt.
A maga részéről in A befejezetlenek katalógusának létjogosultságaÖsszeállította mindazt, amit soha nem végzett el: félbehagyott projekteket, félbeszakadt ötleteket, sikertelen próbálkozásokat és a puszta szándékon túl nem lépő munkákat a lehetségesek szisztematikus leltárába csoportosítja és rendezi. Ezen esszék mindegyike fényképek vagy bekeretezett dokumentumok halmazaként érkezik hozzánk, egy rövid szöveg kíséretében, amely megmagyarázza, miért maradt el. És az útvonal közepén van Funerali inclusiveisorozathoz tartozó Önéletrajzokamely pillanatképeket és szavakat ötvöző novellákat foglal magában: személyes epizódok, családi emlékek és apró rituálék töredékes életrajzot alkotnak, ahol szándékosan tisztázatlan marad az igazságot a narratívától elválasztó vonal.
A kiállítás másik leglenyűgözőbb alkotása az Nem sikerült elkapni a halálta művész édesanyjának az ágya mellett rögzített videó élete utolsó pillanataiban. A szerző megpróbálta megörökíteni a halál pontos pillanatát, de az utolsó lehelet is kiszabadult belőle. Az Ön oldalán, Északi-sark egy későbbi búcsút ír le: Calle egy sarkvidéki utazása során egy gleccserbe temette el édesanyja fényképét és néhány ékszerét, szimbolikusan teljesítve ezzel azt a vágyát, hogy meglátogassa azt a helyet.
E befejezések feltárása után a kiállítás fokozatosan megnyílik az újrakezdés lehetősége előtt. In Merta fényképek a hímzett függönyök mögé rejtve maradnak, és a látogatók egy egyszerű mozdulattal fedezhetik fel őket: felemelve az anyagot, hogy felfedje a képet. A szavak nem írják le a láthatót, hanem inkább azt magyarázzák, hogy a művész miért érezte úgy, hogy le kell fényképeznie, így kérdéseket vet fel a fotó, a nyelv és a képzelet kapcsolatáról.
Sophie Calle. „Házasság, Rotture és Funerali inclusi”. MAXXI, Róma, 2026
És ez adja a végső simítást Lásd a tengertegy 2011-ben Isztambulban készült videoinstalláció, amelyhez Calle olyan embereket vitt el a tengerbe, akik még soha nem láttak, annak ellenére, hogy a parttól nem messze laknak. A kamera rögzíti az élményt anélkül, hogy megsértené a pillanatnyi magánéletet; Így a fókusz a művész pillantásáról másokéra tolódik, megnyitva a művet a részvétel és a csere előtt.
A francia nő azt mondja, hogy boldog eseményeket él át, és a boldogtalanokat kihasználja, néha közösen: Amikor boldog vagyok, nem érzem szükségét, hogy lefényképezzem a boldogságomat. A fotózás egy módja annak, hogy elhatárolódjak a fájdalomtól, hogy ne szenvedjek. Azt is megérti, hogy a másokkal fenntartott kapcsolatainknak a lehető legkevesebb járulékos kárt kell okozniuk, és a munka segíthet ennek ellenőrzésében.
Sophie Calle. „Házasság, Rotture és Funerali inclusi”. MAXXI, Róma, 2026
Sophie Calle. „Házasság, forradalom és temetés”
MAXXI. MUSEO NAZIONALE DELLE ARTI DEL XXI SECOLO
Via Guido Reni, 4A
Róma
2026. október 16-tól 2027. február 7-ig
