Művész, de egyben író, költő és szerkesztő is, és kevés olyan mű van, amelyben ne méltatnák fel aggodalmait mindezen oldalakon. Laura Lío, aki a hatvanas években született Buenos Airesben, és közel harminc éve madridi lakos, most mutatja be első intézményi kiállítását a fővárosban a CentroCentro-ban, Nerea Ubieto gondozásában: a „Sobre/salto” 2010 óta készült alkotásokat és néhány kifejezetten erre az alkalomra készült projektet egyesít. Különböző nyelvekre (szobrászatra, grafikai munkákra, rajzokra és installációkra) reagálnak, és tematikusan az élet minden formáját alapvetően szemlélő látásmódjára: a biocentrizmusra, amely arra késztette, hogy feltárja a világ betelepítésének különféle módjait, nem csak az embert, és feltérképezze a bennük lezajlott változásokat, amelyek sok mást – társadalmi, környezeti, kommunikációt – generáltak, és ennek az előadásnak a címét adja a szenzáció. Javaslataik újra és újra a fajok és a nagyon tág értelemben vett kölcsönös függőség, a lények, formák vagy az állampolgárok és a hatalom közötti kapcsolatokról beszélnek.
A Cibeles-palota negyedik emeletén található szerelvény ég és föld között halad át, és gyakran vizuális összefüggéseket fogalmaz meg egyik darab és a másik között. Az első két kollázs, amelyet a fa gyökerei ihlettek, az egyik esetben a mag növekedéséből és a nedv és vér egyenletéből; a másikban szavakkal táplálkozik: a workshopokon résztvevők közreműködésével, amelyek egyfajta növényi és érzelmi térképet fogalmaznak meg városi visszhangokkal.
Laura Lío. Cím nélkül, 2011. © Laura Lio. VEGAP, Madrid, 2026
Laura Lío. Cím nélkül, 2025. © Laura Lio. VEGAP, Madrid, 2026
Igen, ezen a kiállításon újra és újra látni fogjuk, a levelek hátoldala ezekhez a városi megközelítésekhez köthető – Lío számára nincsenek távoli világok -, a test is kitágulhat, mértékegységgé válhat és a tájra extrapolálható: hegyvonulatokra, tavakra. Olga Orozco versére hivatkozva (A világ test, a test egy világ), hanem Ramón y Cajal idegrajzaihoz is kidolgozott egy művészkönyvet, amelynek lapjait kivetítve láthatjuk, amelyben a csontok földrajzi helyeken vannak beillesztve, a végső pontot pedig az ujjlenyomata adja.
Elmondhatjuk, hogy produkciója egésze arra irányul, hogy szemléletváltásra hívjon bennünket: munkájában minden lény egyformán a többiek pillantásának tárgya, és nem vagyunk egyedi alanyok a megfigyelés során; A világ ráadásul elfér egy tojáshéjban, vagy pihenhet egy varjúfészekben: a bizonytalan anyagok ellenállásra tesznek szert a kezében. Nem áll meg a növény- és állatfajoknál sem: odafigyel a technológia elsöprő jelenlétére az életünkben, vagy az égbolt elfoglaltságára űrszemét formájában.
Laura Lío. A szemed mögött2016 © Laura Lio. VEGAP, Madrid, 2026
Egyes képi kompozícióiban a nyílások megjelenése belső és külső cserét sugall, és az emberi extraktivista tendenciára is utal; Néha ragadozómadarak repülnek át felettük, ismétlődően a CentroCentro-ban, amelyek azokat a fenyegetéseket szimbolizálják, amelyek mindig lesnek ránk, és amelyekkel szemben nem lehetünk megbénulva. Ezek a szivárgó hálózatok részben az egyik argentin könyvre utalnak, A test és a képzelet menedékeiamelyben az állatok konstrukciói és a kortárs művészet lehetséges kapcsolataiba mélyedt, funkcionális és poétikai szempontokat elemezve építészeti alkotásokban és plasztikus alkotók darabjaiban egyaránt. Tudja egyébként, hogy a szarkák kivonják az épületekből a galambellenes tüskéket, hogy fészküket, szinte bunkereket készítsenek.
Lío szárnyakat húzott a kottára, és ott próbál felemelkedni, ahol a személyzet nem tud; különböző természetes anyagokból kidolgozott fészkek, amelyek felidézik a menedékszerzés nehézségeit ilyen időkben; vagy fogadalmi felajánlások szárnya gipszből, kezekből. Hasonlóképpen egy másik, ovális és kozmikus könyvet tanít nekünk, amelyben a menny a transzcendenssel, mint a lelkek helyével kapcsolódik össze.
Laura Lío. Sokk. CentroCentro, 2026. Fotó: Alejandro Cayetano
Ezt az eget – mutattuk rá – a technológia is kolonizálta: repülési módunkat befolyásolják a szükségszerűen zárt ejtőernyők, amelyeket a kiállítás szívében helyeztek el, és amelyek közeledtével néha kétértelmű hangokat bocsátanak ki. Kiindulópontja a várakozásoknak megfelelően a költészet volt: Vicente Huidobro szövege, az ún Altazor vagy az ejtőernyős utazás (1931), amelyben a chilei az emberi létet, valamint a kötelékekre és a kreativitásra való igényünket metaforizálta. A művész azt javasolja nekünk, hogy ne gondoljunk annyira az esésre, mint inkább a korábbi élvezetekre, és becsüljük meg azokat az eszközöket, amelyek megakadályozzák, hogy hirtelen összeomoljunk.
Laura Lío. Sokk. CentroCentro, 2026. Fotó: Alejandro Cayetano
A mennytől a földig Lío ezután jelölővel és rizspapíron mutatja be a fák életének ábrázolását – ezek egyben művészkönyvek is -, és több képet, amelyek a séta lehetőségét hangsúlyozzák, odafigyelve a gyökerekre és a levelekre, amelyek bordái újra és újra összekapcsolódnak a városi tervezéssel; és ismét felemelkedő kollázsok, amelyek acélmadarakat ábrázolnak a mechanikus és a természetes között: kevésbé költői és agresszívebb ejtőernyők, utalva a négy elem jelenlegi átalakulásaiból eredő veszélyekre.
A kiállítás csúcspontja munkája egy másik aspektusának bemutatása: egy posztersorozat vetítése és kiállítása, amelyek közül sok a menedék iránti igényhez és kereslethez, vagy a kreativitásra és a fogyasztástól való távolodásra való felhíváshoz kapcsolódik (Én élek a lehetőséggel, a prózánál szebb házzal); az extraktivizmus és a gyarmatosítással összefüggő rablás bírálatára is. Ennek az épületnek a múltbeli funkciója kapcsán végre elgondolkodunk a Nápolyi Régészeti Múzeum gyűjteményében található Bruno Munari vagy bestiáriumok ihlette emlékbélyeg-készleten, az afrikai elefánt 1930-as Cybele-en keresztüli áthaladásáról vagy 1940-ben a vándorlásról.
Ha egy levél erei a város keringési útvonalai, a fókák a tegnap kommunikációs csatornái, és lehetővé teszik a képzeletet.
Laura Lío. Sokk. CentroCentro, 2026. Fotó: Alejandro Cayetano
Laura Lío. „Sokk”
KÖZPONT. CYBELES PALOTA
Plaza de Cibeles, 1
Madrid
2026. november 13-tól 2027. március 28-ig
