A magyar filmtörténetnek van egy rejtett csúcsa, amely fél évszázad múltán is kikezdhetetlen. Nem harsány, nem didaktikus, mégis lebilincselő: az a fajta mozi, amelyben a tekintet, az íz, az érintés és az emlékek halk zúgása beszél. Ha a korszak emlékművei közül sokat a mítosz és a marketing tart fönn, ez a mű a saját lélegzetével él tovább.
Miért épp ez a film?
A hetvenes évek elején készült, Huszárik Zoltán rendezte Szindbád Krúdy Gyula novellisztikus világát tolmácsolja olyan bátran, hogy közben minden irodalmi manírt levet. Nem az elbeszélés íve viszi, hanem az emlékezet rezdülései: arcok, utcák, ételek, zizegő ruhaujjak, s a megfoghatatlan, ami a tárgyakon túlcsillan. “Ez nem történet, hanem emlékek sodra” – mondta róla egy kritikus, s kevés találóbb definíciója született egy magyar klasszikusnak.
A látvány és az emlékezet
Sára Sándor operatőri munkája olyan sűrű, hogy szinte kézzel foghatóvá teszi a múlt páráját. A montázs finoman szétbontja az idő rendezett meneteit, és a jelenetek közti átúszás álomszerű logikája az emlékezés működését idézi. Minden pohárkoccanás és ablakfény egy nagyobb képlet darabja, ahol a valóság és a vágy egymásnak felel.
Latinovits és a figurák
Latinovits Zoltán Szindbádja nem hódító, hanem emlékező férfi: mosolyában derű van, de szemében bánat. Alakítása azt üzeni, hogy a szerelem nem pillanat, hanem fátyol, amelyen át a múlt újra és újra kirajzolódik. A nőalakok – Dajka Margit, Törőcsik Mari, s a többiek – nem múzsák a háttérben, hanem világok, amelyekbe a hős belefeledkezik, s amelyekből mindig kevés jut.
Hangok, ízek, idő
A film hangkulisszája olyan tűpontos, hogy a csönd is dramaturgiai eszköz lesz. A kanalak csörrenése, a sült hús sistergése, a télikabát suha – mind-mind az idő sajgó testisége. A néző nem cselekményt követ, hanem az érzékelés szövetét, amelyben a boldogság és a veszteség összekapaszkodik, mint két összegyűrt zsebkendő.
Nemzetközi összevetés
Sok hollywoodi alapmű a nagyívű dráma és a feszes szerkezet bűvöletében él, ez a magyar film pedig az idő szerkezetét metszi át. Nem kínál végső leszámolást vagy erkölcsi tablót, helyette a pillanatok finom rezgését mutatja meg. A hazai modernizmus úgy születik benne, hogy közben a régi Pest és a Monarchia ízeit is megőrzi.
Miért működik ma is?
Az ismétlésre épülő kultúrában ez az alkotás a figyelem művészete: rákényszerít, hogy lassabban nézzünk. A fragmentált emlékezet ma éppúgy érvényes, mint a hetvenes években, hiszen a digitális zajban is a csendes képek maradnak meg. “A mozi itt nem történik, hanem emlékezik” – hangzik gyakran a dicséret, és ez a mondat a film erejének kulcsa.
Három ok, amiért újranézendő
- A képi nyelv olyan gazdag, hogy minden alkalommal új rétegek nyílnak meg: árnyékok, tekintetek, apró mozdulatok.
Egyedülálló forma, földközeli anyag
Huszárik filmje egyszerre kollázs és halk rekviem: a szerelemért, az ifjúságért, a városért, amelynek kövei emlékeznek. Nincs benne didaxis, nincsenek nagy szavak, csak pontos részletek, amelyekből a néző saját története épül. A gasztronómiai kódektől az öltönyök szabásáig minden a karakterek láthatatlan életét mondja el.
Ami mögötte van
A forrás, Krúdy Gyula prózája, eleve lebegő, mégis markáns érzetekre épülő világ. A film nem illusztrál, hanem átír, mert a mozi nyelve más szabályokra hallgat. Így lesz a prózából mozgó palimpszeszt, ahol a tinta alól fel-felvillan a múlt sóhaja.
Nézési tipp ma
Ezt a filmet nem érdemes hétköznapi zajban bekapcsolni; kell hozzá egy csendes este, egy nyitott ablak, s valami, ami illatozik a konyhában. Hagyd, hogy a ritmusa a saját lélegzetedhez igazodjon, és ne félj visszatekerni egy falat vagy egy elkapott pillantás kedvéért. A végén nem egy sztorit kapsz, hanem egy belső tájat, amelyhez bármikor vissza lehet térni.
Ha a filmtörténet rangsorai időről időre átíródnak, ennek az alkotásnak a helye makacsul változatlan. Nem a hangerő, hanem a rezonancia tartja életben – és amíg emlékezünk, addig ez a mozi is velünk lélegzik.
