„A valaha látott legjobb háborús film”: Orson Welles szerint ezt a kihagyhatatlan mesterművet azonnal pótolnod kell – Filmhírek

Orson Welles neve önmagában is a mozi mércéje, és amikor egy háborús filmre azt mondja, hogy „be kell pótolni”, érdemes odafigyelni. 1977-ben Sam Peckinpah keleti fronton játszódó opusza, az A vas kereszt, felkavarta benne a régi és új háborús filmekkel kapcsolatos elvárásokat. Ez a mű nem hősi legendákat gyárt, hanem a sár, a vér és a parancsok kereszttüzében sínylődő közkatonát állítja főszerepbe.

Miért ragad magával ez a háborús film

Peckinpah 1943-ba helyezi a történetet, amikor a német hadsereg a keleti fronton visszavonul, és a diadal helyett a túlélés a legkegyetlenebb valuta. A film rendkívül tudatosan választja a német bakák nézőpontját, ami ritka és ezért különösen kényelmetlen, hiszen a nézőt morális szürkezónába taszítja. A díszletek és kosztümök földszagú hitelessége, a kézikamerás közelképek és a csatakos terep mind az esendő test és lélek törékenységét hangsúlyozzák. Nincs nagyszabású zászlólengetés, csak izzadság, füst, parancsszóra haladó emberek, és egy világ, amelyben a „dicsőség” csupán szólam, nem pedig megélhető valóság.

„[A vas kereszt] a legjobb háborús film a közkatonáról, amit a Nyugaton a helyzet változatlan óta láttam.” — Orson Welles

Steiner és Stransky: két világnézet, két háború

A cselekmény középpontjában a tapasztalt, cinikus, de emberségét őrző Steiner őrmester (James Coburn) és a rangra és kitüntetésre éhes Stransky százados (Maximilian Schell) áll. Steiner megveti a díszes érdemelemeket, mert a fronton a túlélés nem pecséttel, hanem sebekkel mérhető. Stransky ezzel szemben a porosz tradíciók árnyékában hiszi, hogy a Vas Kereszt megszerzésével magát és múltját megváltja. Kettejük konfliktusa valójában osztály- és értékvita: az egyik oldalon a lövészárok tapasztalata, a másikon a kaszinók és parancsnoki irodák távolsága. Peckinpah precízen építi a feszültséget, ahol minden döntésnek ára van, és a hatalmi játszmák emberéletekben számolnak, nem pedig jelentésekben vagy kitüntetési ívekben.

A peckinpahi forma: rendetlenség, amely rendszer

Peckinpah híres balladisztikus erőszakáról, de itt a stilizációt kíméletlen realitás váltja, mégis minden vágás és kép tudatos kompozíció. A csatajelenetek rángó kamerája és szilánkos montázsa a helyzetek zűrzavarát nem csupán ábrázolja, hanem átélhetővé teszi. A hangkulissza sűrűn rétegzett: szitkozódás, torkolattűz, távoli aknák tompa robbanása, miközben a csend hirtelen visszaveszi a tér uralmát. A film színpalettája sáros, fémes, hideg, mint a vas, amelyből a fegyelem és a félelem is készül, és amely végül mindenkire rározsdásodik.

• A színészi játék brutális és mégis finom: Coburn tekintete egyszerre fáradt és éles, Schell arroganciája alatt csupasz bizonytalanság húzódik.
• A morális kérdések elől a film sosem kitér, inkább a néző elé tolja őket, mint egy véres kötszert.
• Az akciójelenetek nem pirotechnikai parádék, hanem céltalan és kimerítő darálók, ahol a taktika helyét a káosz veszi át.
• A ritmus szaggatott, mégis sodró: minden csend előszobája egy újabb vihar, minden vihar utószava bénító némaság.

Kép: https://fr.web.img2.acsta.net/img/65/1b/651bea48cc57019bd0359b0349dc3a89.jpg — StudioCanal

Fogadtatás, amelyet a zaj elnyomott, majd visszhang felerősített

A film premierje a hetvenes évek végének popkulturális robbanásába ütközött, amikor a Star Wars-láz mindent elnyelt, ami nem űrhajó és fénykard. Emiatt A vas kereszt nem kapott annyi figyelmet, mint egy ilyen súlyú mű megérdemelne, ám idővel kultstátuszt nyert. Ma már Peckinpah utolsó igazán nagy filmjeként emlegetik, amely egyben a háborús zsáner egyik legmarkánsabb antimilitarista állítása. Nincs benne romantika, csak az a kijózanító felismerés, hogy a háború rendszereket is megőröl, miközben az egyént elsőként zúzza, és utolsóként felejti el.

Hogyan érdemes megnézni, és mit viszünk magunkkal

Ha tehetjük, a teljes, csonkítatlan változatot válasszuk, jó hangrendszerrel, mert a dinamika a film fél lelke. Ne fesztiválhangulatban nézzük, hanem olyan este, amikor van időnk a képek és mondatok utórezgésére, és nem menekülünk kapkodva másik élmény után. A film nem kínál könnyű katarzist, de cserébe kristálytiszta kérdéseket hagy: mit ér a hűség, ha a parancs embertelen, és mit ér a bátorság, ha a gyávaság kapja a keresztet. Steiner és Stransky küzdelme bennünk is folytatódik, mert mindkét arcunkhoz van egy-egy ismerős árnyalat.

Orson Welles szavai ma is visszhangzanak, és iránytűként működnek egy olyan filmből, amely nem fél lerántani a háborúról a fátylat. A vas kereszt nem csak egy korszak remekműve, hanem időtálló tükör, amelybe bele kell nézni, akkor is, ha nem tetszik, amit benne látunk. Ha van háborús film, amelyet érdemes „bepótolni”, ez az, mert nem az észvesztő trombitaszóval, hanem a ki nem mondott csenddel marad velünk — és onnan már nincs könnyű menekvés.