Kevés olyan film van, amely egyszerre ennyire kifinomult és mégis játékosan könnyed, mint George Roy Hill 1973-as L’Arnaque-ja, azaz a The Sting. Az AlloCiné közönsége szerint 4,1/5-ös átlaggal ez Robert Redford legjobb alkotása, ami önmagában is tekintélyes érdem. A ragtime lüktetése, a 30-as évek Chicagojának füstös bája és a briliáns szélhámos-trükkök olyan összhangban működnek, hogy a film időtlen klasszikussá válik.
A történet súlya és könnyedsége
A cselekmény 1936-os Chicago utcáira repít, ahol Johnny Hooker (Robert Redford) és mentora, Henry Gondorff (Paul Newman) egy nagyszabású átverést készít elő egy könyörtelen gangster, Doyle Lonnegan (Robert Shaw) ellen. A sztori mindig egy lépéssel a néző előtt jár, mégis végig tisztán követhető, ami ritka, elegáns egyensúly. A fejezetcímekkel tagolt struktúra és a pergő montázs megadja a „trükkös” mozi játékos ritmusát.
A legendás vonatos pókerjelenet például iskolapéldája a feszültség és humor összjátékának, amit Shaw sötét tekintete és Newman pimasz mosolya hajt csúcsra. Nem csupán egy szélhámosmese ez, hanem a hit, a bizalom és a látszat pszichológiájáról szóló parádés tanulmány.
Redford és Newman varázsa
Redford könnyed karizmája és Newman csibészes fényessége egymást erősítve teremtenek felejthetetlen párost. A dialógusok pengeélesen csillognak, miközben a gesztusok és pillantások is rengeteget mesélnek. George Roy Hill rendezése mindent pontos ritmusra húz, így a színészi ragyogás nem öncélú, hanem a nagy csalás fogaskerekeibe simul.
A kosztümök és díszletek szinte tapinthatóvá teszik a korszak auráját, a csomót pedig Marvin Hamlisch Scott Joplin-átiratai oldják zenés eufóriává. A zene nem csak háttér, hanem narratív eszköz, amely a feszültséget rafinált kacajra fordítja.
„Ez a film azt bizonyítja, hogy a stílus és a lélek kéz a kézben járhat: ha a csíny elegáns, a közönség velünk nevet.” – egy lelkes néző frappáns összegzése.
Miért működik ma is?
- A csavarok időzítése: minden fordulat pontosan ott érkezik, ahol a legnagyobbat üt.
- A karakterek rétegzettsége: a hősök nemcsak okosak, hanem esendően emberiek.
- A korszak rekonstrukciója: a díszlet-kosztüm-zene szentháromsága hiteles és bájos.
- A humor és feszültség aránya: a nevetés sosem üti agyon a tétet.
- A morális játék: ki ver át kit, és miért; a végső válasz egyszerre szellemes és kesernyés.
Díjak és örökség
A film több Oscar-díjat söpört be, köztük a Legjobb film és a Legjobb rendezés szobrocskáit, ami a korabeli és utóéletbeli elismerés biztos jele. A műfajt a heist-filmek etalonjává tette, és későbbi kedvencek – az Ocean’s-széria vagy a Hustle-féle rafinériák – sokat merítettek belőle, de ritkán érték el ezt a finomságot. A végső leleplezés példaszerűen fair, mert visszamenőleg minden jel a szemünk előtt volt.
A The Sting lényege a bizalom és látszat dialektikája: mikor hisszük el, hogy látunk, és mikor látjuk be, hogy csak hittünk. A film e kettős játékot olyan örömmel és precizitással játssza, hogy a néző – bár tudja, hogy „átverik” – önként, mosolyogva asszisztál.
Hol és hogyan érdemes megnézni?
A film elérhető DVD-n, Blu-rayen és különféle VOD-felületeken, ahol az újrakevert hang és a gondos restaurálás még jobban érvényre juttatja a zenét és a képi részleteket. Ha lehet, nagy kijelzőn, jó hangrendszerrel nézd, mert a zenei-ritmikai poénok és a mikrojátékok így a leginkább átütőek.
Aki a heist-műfaj csúcsát keresi, annak ez a film nem csupán kötelező, hanem újranézős kincs. Néhány perc után kiderül: a legszebb trükk az, amikor a mozi a bizalmunkból és a kíváncsiságunkból elegáns csodát varázsol. És igen, a 4,1/5-ös közönségértékelés nem túlzás: ez a ritka, időtálló remekmű, amely minden új nézővel újra megnyeri a nagy játszmát.
