25 éve mutatták be ezt a filmet ami 6 Oscart nyert és a rendezője azóta sem készített ilyen jó filmet…

2026.04.16.

Negyed évszázaddal később is nehéz elhinni, mennyire eleven ez a film: a képek lüktetnek, a dalok tapadnak, a történet pedig kíméletlen pontossággal szúr szíven. Egy korszak zenés filmje, amely nemcsak díjakat söpört be, hanem egy egész iparág önbizalmát adta vissza. Ma újranézve is egyszerre csillogó és maró, és talán épp ezért maradt etalon: mert a show és a cinizmus ritkán találkozik ilyen tisztán egy képletben.

A botrány ritmusa, a show dinamója

A film a hírnév mániáját és a média gépezetét egyetlen, pengeéles revüvé alakítja. A bírósági tárgyalóterem színpad, a sajtó kórus, a vallomás pedig szólószám. „Ha nem lehetsz híres, légy hírhedt” – hangzik a korszakos ars poetica, és ebben a világban ez nem gúny, hanem működési elv. A kamera úgy táncol, mint a szereplők: minden vágás ütés, minden refrén ítélet.

Szereposztás, ami aranyat ér

Renée Zellweger finoman csiszolt naivitása és Catherine Zeta‑Jones farkasmosolya egymást erősítik, miközben Richard Gere szélhámos bája minden pillanatban szikrát vet. Queen Latifah és John C. Reilly szíve és humora emberi horgonyt ver a csillogásba. Ezek a karakterek nem jók vagy rosszak – inkább éhesek és éberek. „A reflektor melege mindent megszépít” – súgja a film, aztán megmutatja, mennyi jég van a díszletek alatt.

A forma mint állítás

Itt nem a dalok szakítják meg a történetet, hanem a történet izzítja be a dalokat. A koreográfia mondat, a díszlet vessző, a vágás pont a végén. A színpadi és a valós tér összecsúszik, így a musical-szám nem menekülés, hanem lelet a szereplők pszichéjéből. Ez a szerkesztés nemcsak trükk – ez maga a nyomozás, amelyben a közönség a tettes.

Miért működik ma is?

A film nem az ártatlanságot, hanem a narratívát teszi középpontba. Nem az számít, mi történt, hanem hogy hogyan adjuk el. A felütés és a zárlat között végig az a kérdés dobog: ki írja a címlapot? És mennyiért?

    • Mert a cinizmusát dallá hangolja, ezért nem fullad prédikációba.
    • Mert a hírnév árát mutatja, nem a glóriáját.
    • Mert a vágás és a ritmus valódi drámai eszköz, nem puszta dísz.
    • Mert a szereplők nem hősök, hanem stratégák, így a néző is szövetséges lesz.

„A valóság csak nyersanyag – a többi koreográfia” – sugallja minden jelenet, és ez a szemlélet ma, a feedek és trendek világában még hangosabban visszhangzik.

A díjeső és ami mögötte van

Hat Oscar nem pusztán trófea, hanem iparági jelzés volt: a zenés film újra lehet fősodor, nem kell gettóban csillognia. A jelmezek és a látvány a bűn édes mítoszát rajzolják körbe, a hang és a vágás pedig sebészi pontossággal tartják életben a pulzust. A siker nem csupán nosztalgia: ez a darab a jelen nyelvén beszélt a múltról, és ez a kétnyelvűség adta a varázst.

Miért nem jött újabb csúcs a rendezőtől?

Néha minden csillag sorba áll: alapanyag, korszak, stáb, közízlés. Ez a film ilyen katalizátor volt. A későbbi munkák lehettek látványosak, igényesek, sőt sikeresek, de hiányzott az a történelmi pillanat, amikor a piac éhsége és a műfaj megújulása tökéletesen összekapcsolódik. Itt a rendező kézjegye – a színpadi energia filmes fegyelemmel – még reveláció volt. Később ez a képlet már kevésbé tűnt forradalminak, inkább manírnak. Nem kudarc, inkább a csúcs árnyéka.

Újranézve 2026-ban

A történet a hírnév algoritmusáról szól, mielőtt ezt a szót bárki használta volna. Sajtó helyett ma közösségi platformok, címlap helyett trendek, de a dinamika ugyanaz: aki jobban táncol a figyelemben, az túléli a botrányt. Ezért érződik ma is aktuálisnak minden ütem, minden csapás.

„A bűn nem szégyen – rossz PR a szégyen” – halljuk ki a díszletek közül. A film nem ítélkezik, inkább leltárt készít, és a végén a nézőre bízza a számlát. Talán ezért nem készült azóta ugyanilyen darab ugyanettől a rendezőtől: mert az efféle villám ritkán csap kétszer ugyanoda, és amikor mégis, már más kőbe vés nyomot.

Ami biztos: ez a film ma is énekel, de nemcsak a füledbe, hanem a véráramadba. És amikor elhallgat, még sokáig zúg benned a refrén: a hírnév ára mindig kamatostul térül meg. Az alkotás pedig ott marad, ahol a legnehezebb: a közízlés és a műfaj határán, fényben és árnyékban, egyszerre bűnösön és ragyogón.

Nikola G.
Nikola G.
A budapesti művészeti élet inspirál nap mint nap, és az ArtPortalon keresztül szeretem megosztani ezt a szenvedélyt. A hazai és nemzetközi művészet új történeteit keresem minden cikkben.

“25 éve mutatták be ezt a filmet ami 6 Oscart nyert és a rendezője azóta sem készített ilyen jó filmet…” bejegyzéshez 9 hozzászólás

  1. Az a 25 év, az inkább csak 24 (és közelebb van a 23-hoz) és a film címe Chicago (2002), mert az valahogy lemaradt.

    Válasz
    • Nem. Csak azt nem értem, hogy a szerző, aki mindent leírt a filmről a címét viszont kihagyta.

      Válasz
  2. Tényleg nem írták le a film címét, bár sokan kitaláltuk, hogy ez csak a Chicago lehet, de nem találgatni kellene

    Válasz
  3. Nem az első, hogy a szerző nem nevezi meg a film címét, már a sokadik. Ez mire jó vetődik fel az olvasóban teljesen jogosan, mert ugye nem mindenki filmrajongó.

    Válasz
  4. Én is a címet kerestem, de mivel nem talaltam, el se olvastam a cikket. Ez amolyan”tudjuk ki” affektálás akart lenni, mert a film annyira jó, hogy ki se kell, vagy lehet a nevét mondani, csak szentségként körülírni

    Válasz

Szólj hozzá!