Egy szegedi fiatal alkotó merész ötlettel állt elő: egyetlen társ nélkül, egy okostelefonnal forgatta le a legújabb rövidfilmjét. A történet egyszerű, a részletek személyesek, a megoldások pedig pofonegyszerűek – mégis, most már a Cannes-i közönség elé kerül. „Az volt a célom, hogy a lehető legkevesebb eszközzel a lehető legtöbbet mondjam el” – meséli a rendező, aki Szeged utcáit stúdióvá, a Tisza partját pedig díszletté változtatta.
A film mindössze tizenkét perc, de a mögötte álló hónapok munkája és a sokszor hajnali forgatások energiája áttetszik rajta. „Ha egyedül dolgozol, az idő a legnagyobb luxus” – mondja. „Megtanulsz a fénnyel, a csenddel és a saját türelmeddel forgatni.”
A városból a vörös szőnyegig
A projekt szinte véletlenül indult: egy jegyzetfüzetben összegyűlt néhány apró ötlet, néhány arc, néhány helyszín. Aztán jött a viharos este a Tisza-parton, a villamos csikorgása a hídon, és egy árnyék, ami a falon megállíthatatlanul nőtt. Ezekből lett a keret, amely köré a történet sűrűsödött.
A rendező szerint a legfontosabb a ritmus és a hitelesség volt. „Nem volt stáb, nem volt támasz – de volt szabadság” – fogalmaz. A „profi” hiányában a helyi barátok, a szomszéd kávézó és a környék hangjai lettek a film valódi szereplői. A város nem csak háttér, hanem finom dramaturgiai motor, amely a képek mögött dúdol.
Zsebben a stúdió
A technikai döntések tudatosan minimalisták voltak: a forgatás természetes fénnyel, kézben és egy olcsó gimbalon, a hang pedig egy kismikrofonon és sok-sok utómunkán múlt. Vágás egy laptopon, színkorrekció egy alkalmazásban, és a végén egy kompakt világ, amely mégsem szűk.
„Rájöttem, hogy a korlát nem ellenség, hanem forma” – mondja. „Ha valami zavar, egyszerűen beemelem a képbe, és jelentést adok neki.” Így lett a zörejből légkör, a szemcséből érintés, a remegésből lélegzet.
A rendező három alapszabályt fogalmazott meg magának:
- Csak annyit forgat, amennyit szenvtelenül ki is tud vágni, hogy minden kocka célt szolgáljon.
- A hibát előbb elfogadja, aztán hasznosítja – ha kell, a jelenet új, őszintébb iránya lesz.
- Minden forgatási nap végén egy apró tanulságot le is ír, hogy a következő napon pontosabb legyen.
Történet, ami túlmutat az eszközön
A film nem a technikáról, hanem a közeledésről szól. Egy fiatal férfi – akinek a város mindennap kísért – és egy idegen hang találkozása a fejhallgatón át. A kapcsolat sosem lesz arctól arcig, mégis megtörténik a találkozás: egy megosztott hallgatás, egy összeillő lépés, egy váratlan mosoly az ablak tükrében.
„Érdekelt, hogyan lesz a magány közös nyelv” – mondja a rendező. „A telefon nem csak kamera, hanem szereplő is: közvetít, elválaszt, és néha megment.” Az egyszerű gesztusok, a kicsi némaságok és a városi rezgés együtt rajzolnak ki egy halk, mégis tömör ívet.
Közösségi siker és visszhang
A kész filmet először egy szegedi közösségi térben mutatták meg – kempingszékek, kölcsönkért projektor, termoszban tea. „Ott éreztem először, hogy a csend is válasz” – idézi fel. Innen indult a fesztiválkör, és jött az a bizonyos e-mail, amiben már a Riviéráról írtak. Nem címkéket, nem díjakat hallott, csak egy időpontot és egy termet – neki ez volt a legszebb mondat.
„A visszajelzés mindig a nézőé” – teszi hozzá. „Amikor valaki azt írja, hogy a film után sétált, és hallgatta a várost, tudom, hogy a munka megtalálta az útját.”
Mit vihetnek haza a magyar alkotók?
A történet nem egy „mindenki képes rá” lózung, hanem egy gyakorlati példa. A fontos nem a telefon, hanem a nézőpont; nem a drága fénypark, hanem a pontosan megfogott idő. Magyar alkotóknak – Szegedtől Miskolcig, Pécstől Debrecenig – ez egy bátorítás: a helyi fények, a közeli arcok, a saját tapasztalat mind elég, ha a mondat éles.
„A film számomra nem ipar, hanem levél” – mondja. „Kicsi, személyes, és remélem, időben odaér.” Ezt a hozzáállást érzi a munkája gerincének: ha nincs pénz, van idő; ha nincs stáb, van figyelem; ha nincs címke, van hang.
Mi jön ezután?
A rendező most egy középméter tervén dolgozik, de nem akar a „nagy ugrás” illúziójában élni. „Ugyanazt keresem: a helyet, ahol egy arc és egy fény találkozik” – mondja. Továbbra is kis stábokkal, okosan szervezett napokkal, és a város csendjét hallgatva haladna.
Cannes csak egy állomás: csillogó, szeles, éles fényekkel. A film útja viszont ugyanott folytatódik, ahol elkezdődött – a Tisza-parti árnyékok között, a villamos csilingelése mellett, egy zsebben megbúvó kamera sötétjében. És abban a felismerésben, hogy a legkisebb eszköz is elég lehet, ha a kép mögött ott a szándék. „Nincs nagyobb bátorság, mint kicsiben kezdeni” – mondja halkan. „És nincs nagyobb jutalom, mint amikor a kicsi végül megszólal.”
