A filmrajongók szíve sokszor hajlamos a nosztalgiára, de néha egy életmű csúcsa későn érkezik. 1992-ben Clint Eastwood egy olyan művet tett le az asztalra, amely nemcsak az egész westernt értelmezte újra, hanem a saját legendáját is. A Nincs bocsánat sötét, csendes és irgalmatlanul őszinte: mintha egy korhű tükörbe néznénk, amelyben a hős mítosza elpárolog, és csak az ember marad.
Egy késői western, ami szétszedi a mítoszt
A történet alapja egyszerű: egy megöregedett pisztolyhős, William Munny, aki már csak a gyerekeit és a disznóit próbálja etetni, mégis visszatér a fegyverhez egy utolsó út erejéig. De minden ismerős elem elcsúszik: a lövések nem hősiesek, a bátorság talmi, a dicsőség vérszagú. Eastwood rendezőként szinte mindent lecsupaszít: kevés zene, hosszú csendek, tompa fény és állandó eső. A western már nem mesét mond, hanem egy világvégi főkönyvet, ahol a jó és a rossz összemosódik.
„Félelmetes dolog, megölni egy embert”
A film morális középpontja egy mondat, ami késként hasít: „Félelmetes dolog, megölni egy embert.” Nincs hősies beállás, csak bűn, szégyen, és az a különös üresség, amely a hangsorok között marad. „Az érdemnek semmi köze hozzá” – mondja később Munny, és ettől a film világa megfagy. Nincsenek megváltó gesztusok, csak következmények, amelyek mindenki vállára ránehezednek.
Gene Hackman lidérces rendje
A kisváros zsarnok-sérülését Gene Hackman arcán látjuk: Little Bill Daggett nem karikatúra, hanem hús-vér ember, aki a rend nevében terrorizál. Nála a házépítés és a kínvallatás ugyanazon kézfej mozdulata, és ettől lesz igazán félelmetes. Hackman alakítása vészjósló és szánandó egyszerre: amikor mosolyog, mintha valaki belül ordítana. Nem csoda, hogy a kamera hosszasan időzik a tekintetén, ahol a hatalom és a félelem egyazon árnyalata vibrál.
A barátság, ami nem ment fel
Morgan Freeman Ned Loganje a film lelkiismerete, mégsem válik erkölcsi kompásszá. Ő az, aki érzi, hogy a múlt nem temethető el, legfeljebb eltakarható egy nedves, fagyos földdel. Kettejük cinkossága régi idők folyománya, de már nem romantika, hanem fáradt, sárszínű szövetség: az a fajta kötelék, amelyet a bánat és a bűn tart egyben.
David Webb Peoples könyörtelen tollvonásai
A forgatókönyv úgy építkezik, mint egy jól megírt ballada: nincs felesleges hang, minden mondatnak ára van. A humor fekete, gyakran csak egy szemvillanás, egy félrecsúszó szó, egy dohos szobasarokban elhangzó félmondat oldja a szorítást. Peoples írása nem ítélkezik, csak kirakja elénk a szereplőket, és hagyja, hogy a csendekben mi vonjuk le a következtetést.
Az utolsó lövöldözés, amit sosem felejtesz
A finálé nem katartikus diadal, hanem számvetés. A kocsma sárgás fényei alatt minden golyó mérlegre kerül. A kamera nem ünnepel, csak tanúskodik, ahogy a legenda visszafordul emberré. „Mindannyiunknak eljön a napja, kölyök” – hangzik el, és ettől a mondattól a kocsma olyan, mint egy kápolna, ahol a bűnbocsánat helyén üres padok sorakoznak.
Miért működik ma is kíméletlenül?
Mert a film a felelősségről beszél. Mert kimondja, hogy az erőszak nem megoldás, csak következő probléma. Mert a hősiesség helyén gyakran a szenvedés áll, és a „jó ügy” mögött is emberek remegő kezei dolgoznak. Mert a képeiben ott a fáradtság, amellyel a 20. század végén szembenéztünk a 19. század álmaival. És mert Eastwood a saját mítoszát is hajlandó volt szétbontani, csavarig és csontig.
Négy aranyszobor és egy életmű koronája
A díjeső nem véletlen, hanem precíz, sötét szimfónia jutalma. A film 4 Oscart nyert, köztük a legnagyobbakat, amelyek egy egész stáb és egy rendezői látomás erejét igazolják:
- Legjobb film; Legjobb rendező (Clint Eastwood); Legjobb férfi mellékszereplő (Gene Hackman); Legjobb vágás (Joel Cox)
A forma: sár, fény, csend
Jack N. Green operatőri képei por helyett iszapot adnak, naplemente helyett ólmos felhőt. A horizont nem hív, inkább fenyeget. A vágás türelmes, a zene ritkán szól, és amikor igen, inkább emlékeztet, mint vezet. A film minden komponense ugyanazt a dalt fújja: itt nincs kegyelem, csak ár és teher.
Az utolsó lövés visszhangja
Amikor a stáblista felkúszik, nem felszabadulást érzünk, hanem egy apró, makacs szálkát a tenyérben. Ez a film nem kérkedik, nem harsány, nem próbál tetszeni – mégis belénk mar, mert igazat mond. Az igazság pedig ebben a történetben se nem gyors, se nem tiszta: lassú, ragadós és fájdalmas, akár a sár, amelyben a hősök és a bűnök ugyanúgy elsüllyednek. És talán ezért lett ez a későn érkező, kíméletlenül bölcs mű a rendező pályájának legmélyebb, legőszintébb nyoma.
Na végre megvan a cím és a megjelenés dátuma…végre nem kell találgatni miről is szól ez a sok hosszú monológ…