Fél évszázados fennállásával és az építészet, mint nyelv, élettér és önmagunk világban való elhelyezkedésének módja új olvasatainak feltárását célzó kiállítások sorával egy időben a Fundació Joan Miró Charlotte Perriand tervezőnek ajánlja fel a következő év nagyszerű antológiáját, együttműködve a krefeldi Kunstmuseen-nel, valamint a Museum der Louise and Moderne a Salzina and Moderne céggel. Vuitton, a BBVA Alapítvány támogatása mellett.
Perriand kezdettől fogva pontosan azt védte, hogy ezt az építészeti fegyelmet, a plasztikus alkotást és tervezést nem szabad önállóan megközelíteni egyetlen projekt felvázolásakor sem; Szintéziséből a kortársság megkülönböztető tapasztalatai születnének. A francia nő, egy szabó és varrónő lánya huszonnégy éves korában belépett Le Corbusier műtermébe a rue de Sèvres 35. szám alatt Párizsban; 1927-ben kérte fel őt bútortervezőnek, bár eleinte a Villa Savoy szerzője visszautasította ezt az évkönyvekbe bekerült mondattal: Itt nem hímzünk párnákat. Hónapokkal később bocsánatot kért tőle, és miután unokatestvére, Pierre Jeanneret elvitte látni a hideget. Bar sous le Toîtmeghívta, hogy csatlakozzon a csapatához.
A műhelyében dolgozva, az École de l'Union Centrale des Arts Decoratifs képzése után tehetséges fiatal építészekkel és tervezőkkel barátkozott össze a világ minden tájáról, akik hozzá hasonlóan kihasználták a lehetőséget, hogy fizetés nélküli, vagy ha szerencséjük volt, rosszul fizetett asszisztensként dolgozzanak Le Corbusier-nél – úgy tűnik, ők is nagyon hidegek voltak. Vele és Pierre Jeanneret-vel közösen kidolgozott egy sor acélcsöves széket, amelyek akkor és ma is a gépkorszak emblémáinak számítanak; szemben a kézműves megközelítéssel és stílussal Beaux-Arts amelyeket a diákévei alatt áthatott, a párizsi utcákon látott autók és kerékpárok mechanikai esztétikája ihlette. Ezek továbbra is a legismertebb munkái, de Perriand több mint egy évtizedig Le Corbusier műtermében maradt, és ott dolgozott együtt Fernand Léger kubista festővel és Jean Prouvé bútortervezővel. Valójában továbbra is a modern mozgalom vezető alakja volt egészen 1999-ben bekövetkezett haláláig, amikor is azon kevés nők egyikeként emlegették, akiknek sikerült egy akkoriban túlnyomórészt férfiakból álló területen.
Charlotte Perriand Le Corbusier kezével, aki egy tányért tart glóriaként, 1928. Fénykép: Pierre Jeanneret/AChP 2025
Mielőtt Perriand csapata soraiba érkezett, Le Corbusier gondosan kiválasztott előre gyártott bútorokkal rendezte be épületeit, mint például a Thonet által gyártott egyszerű hajlított fa székek és a londoni Maple & Co. klubszékeinek kompakt változatai. Mégis, be A mai díszítőművészet pontosan meghatározta, hogy mit vár ettől a területtől, három alapvető bútortípust azonosítva: szükségleti cikkeket, bútorokat és emberi tagtárgyakat, és ez utóbbit úgy határozta meg, mint végtagjaink emberi funkciókhoz igazodó megnyúlásai, amelyek sajátos szükségletek és funkciók; ezért konkrét tárgyakként és bútorokként. Szavai szerint az emberi tag objektum egy engedelmes szolga. A jó szolga diszkrét és alázatos ahhoz, hogy szabadon engedje urát. Természetesen a műalkotások eszközök, gyönyörű eszközök.
Perriand 1928-as projektjei közül két projektjéhez három krómozott acélcső talppal ellátott széket ültetett át a gyakorlatba: a Maison La Roche-ba, egy párizsi házba, valamint egy pavilonba amerikai ügyfelei, Henry és Barbara Church számára a város szélén lévő házuk kertjében. Le Corbusier kérésére kigondolt egy széket a beszélgetéshez, a B301-est szövet háttámlával; egy másik pihenésre szolgál, az LC2 Grand Confort, négyzet alakú és vastag anyaggal kárpitozott; a harmadik pedig az alvásra, a kifinomult B306 heverő, amelyet a 18. századi francia dívánok érzéki ívei alapján terveztek. Perriand egy nagyon jól ismert képen pózolna a reklámfotókon arról a heverőről, keresztbe tett lábbal. Ipari csapágyakból készült nyakláncot is viselt.
A Le Corbusier-vel való együttműködés arra késztette Perriandot, hogy szigorú dizájnert alkalmazzon: Még a legkisebb ceruzavonásnak is célnak kellett lennie – emlékezett vissza később- szükséglet kielégítésére, vagy reagálni egy gesztusra vagy testtartásra. És tömegtermelési áron érhető el. Ennek érdekében megpróbálta rávenni a francia Peugeot céget, hogy kerékpárjai acélcsöveit bútorgyártáshoz igazítsa; amikor ez a cég visszautasította, meggyőzte a fent említett Thonet-t, Le Corbusier kedvenc hajlított fa székeinek gyártóját, hogy készítsen egy sorozatot az 1929-es Párizsi Őszi Szalon számára.
Megjelenítve mint Otthoni felszerelésakkori beépítése a luxusmodernitás víziójának tartott mintalakásból állt. Az üvegpadlót alulról világították meg, hogy megtörjék a fényt az üvegmennyezetre, az összes szék fém alapja bőr- vagy vászonkárpitozott volt, és egy ugyanilyen üveglappal ellátott cső alakú asztalt egy kétsíkú szárny támasztékainak egy része támasztott alá. Perriand egy sor könnyű, hordozható képernyőt is kidolgozott, amelyek kettős funkciót láttak el: térelválasztóként és tárolóként szolgáltak, valamint otthonos részleteket, például állatbőrt az ágyon és külön zuhanyzót adott hozzá.
1930-ban Perriand házassága véget ért, és egy másik penthouse-ba költözött, Montparnasse-ba. Ebben az évtizedben bútorokat és kiegészítőket tervezett különféle Le Corbusier projektekhez, köztük a Cité Universitaire Pavilion Suisse diákrezidenciájához, az Üdvhadsereg párizsi főhadiszállásához és saját lakásához a rue Nungesser-et-Coli egyik épületének tetőterében.
Munkája tovább fejlődött, és harmincas évei közepén a savoyai népi bútorok hatására rusztikus anyagokkal, például fával és fonással kísérletezett. Addigra ezek az anyagok ugyanolyan extravagánsnak és radikálisnak tűntek, mint az üveg és fém iránti korai hajlama, de meg volt róla győződve, hogy ezek lehetővé teszik számára, hogy elérje célját, hogy megfizethető, funkcionális és vonzó bútorokat fejlesszen ki tömeggyártásban a nagyközönség számára.
1937-ben történt, amikor elhagyta Le Corbusier stúdióját, hogy Léger-rel együttműködjön a párizsi világkiállításon, majd később egy savoyai síközpontban dolgozzon. A második világháború kitörésekor visszatért Párizsba, hogy előregyártott alumíniumépületeket tervezzen Pierre Jeanneret-vel és Jean Prouvéval, mígnem 1940-ben egy barátja a rue de Sèvres-i stúdióból megszervezte számára a japán utazást a Kereskedelmi és Ipari Minisztérium ipari formatervezési tanácsadójaként. Az országban való tartózkodása alatt tanácsot adott a kormánynak, hogy miként emeljék a tervezési szabványokat a japán iparban a nyugati exportra szánt termékek fejlesztése érdekében.
Amikor Japán Németország szövetségeseként csatlakozott a háborúhoz, megpróbált visszatérni Franciaországba, de a tengeri blokád miatt 1942-től 1946-ig Vietnamban rekedt. Ebben az időszakban helyi asztalos- és szövési technikákat tanult.
Miután visszatért Franciaországba, folytatta pályafutását. Első projektje egy síparadicsom volt, 1947-ben Fernand Légerrel egy kórházban, majd Le Corbusier-val közösen építtetett a marseille-i Unité d'Habitation apartmanházán. A japán és vietnami tapasztalatok továbbra is hatással voltak munkásságára, amely a japán belső terek számos funkcionális elemét ötvözte, mint például az eltolható paravánok, amelyek újradefiniálják az adott tereket, valamint az indokínai finomságokat a természetes anyagokkal, például fával és bambusznal való megmunkálásában. Ezeket a feljegyzéseket pályafutása során megismételték, olyan kezdeményezésekben, mint a Méribel síközpont és a Nemzetek Ligája épülete Genfben, az Air France londoni, párizsi és tokiói irodáinak átalakítása vagy a Prouvéval folytatott folyamatos együttműködése.
Bár Perriand aktív maradt, független tervezőként való jelenléte kevésbé volt nyilvános, mint Le Corbusier stúdiójában. Élete vége felé azonban hírneve újjáéledt a párizsi Musée des Arts-Décoratifs 1985-ös retrospektívája és a londoni Design Múzeumban rendezett 1998-as kiállítása nyomán. A legfontosabb annak megértése, hogy a modern mozgalom mozgatórugója a vizsgálódás szelleme, egy elemzési folyamat, nem pedig egy stílus.jelentette ki egyik legutóbbi interjújában. Ideálokkal dolgoztunk.
A Fundació Miró kiállítás kiemeli kapcsolatát Josep Lluís Serttel: 1928-ban ismerkedtek meg, barátságuk és szellemi beszélgetésük egészen 1983-ban bekövetkezett haláláig tartott. A polgárháború és a második világháború kezdetekor Perriand Párizsban látta vendégül az építészt és feleségét, Moncha Longást, majd harminc évvel később a Miróa Alapítvány1996 alapításán is részt vett.
Ez az antológia kiadatlan tartalmat fog tartalmazni, utalni fog a különböző nemzetközi művészekkel való kapcsolataira, és mindenekelőtt a designról alkotott elképzelésére, mint egy szebb jövő elképzelésének eszközére.
Charlotte Perriand. Dupla heverő1952. Cassina
